Operává válik a nyitány, ami csodálatos élmény. Mert a legtöbben csak az első tíz percet ismerjük A tolvaj szarkából. A legeslegjobb esetben van valami halovány lemezélményünk, vagy elolvastuk a történetet egy bővebb operák könyvében. Most meg igazi, még a szarka is igazi, ha annak fogadunk el egy, a színpad fölötti kötélen tekergőző nőt. 

Nem győzök eleget csodálkozni, hogy valósággá és közösségi élménnyé válnak a nagy operaházak műsorai. Jelenleg csak Bécsért kell számítógépezni, de a másik három, a Met, a Covent Garden és a Scala elérhető csoportos kalandként is. A Met a legkiforrottabb, sok helyszínen megy, de be fognak szépen indulni a Pesti Vigadó Covent Garden-közvetítései is, a Scala pedig a Várkert Bazárban talált helyszínt magának. 

És Rossini és A tolvaj szarka. Nem kell magunknak szemrehányást tenni az elmaradásért, a Scala is kivárt kétszáz évet a bemutató után a felújítással, pedig első rangú zene, és első rangúan játsszák. Riccardo Chaillynak szívügye a darab, ezt mondja, és úgy is vezényli, a zenekar kiválóan felkészített állapotban húzza-fújja. A rendezés küszködős, mintha érezné, hogy a cilinderes kari tagok önmagukban nem sokat jelentenek, de a marionett figurák sem adnak nagyon sokat hozzá a történethez. Mondanám, hogy az énekesek között nincsenek nagy nevek, csak Michele Pertusi ismerős, de maga a gondolat kezd elavulttá válni. Azelőtt az volt nagy név, akit megtámogattak a lemezkiadók, akiket esetleg csak hang alapján ismertünk, de elképzelni sem tudtuk, milyenek a színpadon. Mostanra megváltoztak az idők, lehet, hogy lemeze soha nem készül egy énekesnek, de láthatjuk, hallhatjuk, akár így, akár a tévében. Ami az ártatlanul megvádolt Ninettát illeti (mert, ugye, nem ő lopta el a kanalakat, hanem a tolvaj szarka) Rosa Feola szép hangon, természetesen és könnyedén énekel, a bokavékonysága pedig párját ritkítja, legalábbis énekesi körökben. Tenor szerelmese, Edgardo Rocha nagy odaadással vonyítja ki a magasságokat, Pertusi pedig oly gonosz, amilyennek csak lennie kell. 

Ha valaki elégedetlenkedni akar az élettel, kénytelen azon keseregni, hogy miért csak most? Miért csak most jöhettek létre ezek a közvetítések? Miért nem láthattuk havi gyakorisággal Callast, Warrent, di Stefanót? Hogy ők vajon akkor is azok maradnának-e, akikké mostanra váltak, hogy Callas, Warren, di Stefano volnának-e, arra persze nem lehet válaszolni. Arra mindenképpen jó az ilyen gondolkodás, hogy elegánsan lemaradjunk a saját korunkról.