Az ébredő sznob azt mondja bennem: végre valami rendes zene. Mert az opera, az persze, hogy nem az, amikor színház is, a szimfónia persze, hogy nem az, amikor karmester is van hozzá. A zongoramuzsikában is mindig van valami virtuóz elem (vagy ha nincs, akkor megette a fene), amitől az egészben lesz valami magamutogató léhaság. De egy zongorás trióban vagy négyesben nincs mit elítélni, méricskélni, kifogásolni. Hárman vagy négyen társalognak szavak nélkül, élik az életük nagy pillanatait hangszerekkel. Ennél följebb már nem vezet a műfajok útja. Talán csak akkor, ha nem játszanak semmit, ha komoly arccal gondolunk csak a zenére. 

Ettől, persze, még új problémák jöhetnek. Mondjuk az, hogy mi közünk hozzá. Leülnek hárman, (a második részben négyen), és zenélnek. Egymást figyelve, egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz szólva, és mi odaülünk negyediknek, mint valami kukkoló és hallgizó, hogy kockázatmentesen beleérdeklődjünk a magánéletükbe. Hogy Várdai a csellónál mennyire tökéletes kamarapartner, mennyire határozott a csellóhangja, ugyanakkor mennyire odafigyel a partnerekre is, keresi velük a kapcsolatot, szemmel, hanggal, arccal, füllel egyaránt. Hozzá képest Baráti Kristóf egy kicsit elborultnak hat, jobban érzem, hogy csak a magáét mondja, és ez a magáé a Haydn-trióban kicsit keménynek hatott. Aztán kiderül, hogy ha vaskosabb minden alatta, már akár a Mendelssohn d-moll trióban, akkor ő is együttműködőbb és szelídebb, meg látni is, hogy van neki külső figyelme is, reagál ránk, akiknek elvben csöndben kellene maradnunk. 

Várjon Dénes egyfelől imponálóan szorgalmas, alapos, másfelől mégis kicsit felőle emelkedik a pódium, ha lehet így mondani, vagyis nem annyira súlyos szeméyiség, mint a másik kettő. Nincs ezzel semmi baj, végre egyszer a vonósok a játék meghatározó figurái, és nem vonókkal kísért zongoraszonátát hallunk, bár a Schumann-négyes esetében egy gondolattal több zongorás jelenlét talán hasznos lett volna. A második részre egyébként a Berlini Filharmonikusok budapesti tagozatának egyik oszlopa, a brácsás Szűcs Máté csatlakozott a többiekhez. Nem kellene csodálkozni rajta, de mégis sikerült, hogy végre hallja az ember a művek (a Schumann mellett Mahler) közepét is. Meg látja, amit talán Szűcs Máté sem tud magáról: hogy mennyit mosolyog játék közben. Hogy szereti ezt a dolgot, amit csinál, amit immár hallgató ötödikként nézünk. 

Szoknunk kell még ezt a jelenséget, hogy zenélni nem csak fájdalomból meg menekülésből lehet. Nem csak kötelességből és önmegvalósításból. Csak úgy, örömből, jókedvből is tudnak. Szokni kell, hogy egy ilyen este nem csak a muzsika csúcsa, de az életé is. És nem csak az ő életüké.