Öt perccel előtte (utána)

Hát ez tényleg, tényleg olyan jó, mint amilyennek remélte az ember. Nánási Henrik a karmester, öt perccel a világhírnév előtt vagy után, ezt nehéz megmondani, mindenesetre a megfelelő helyen. A zenekar a berlini Komische Operé, a mű Korngold Hegedűversenye, és Michael Barenboim hegedül. Azon egy kicsit lehet elmélkedni, hogy előny vagy hátrány a pályán, ha az ember Daniel Barenboim fia, nyilván ez is, az is: könnyebben kerül helyzetbe, de nehezebben lő gólt, nehezebben győzi meg az embereket. Nem akarván kilógni a sorból: egy kicsit vaskosnak, kásásnak éreztem a hegedűhangját, egy kicsit súlyosnak a ráadás-Paganinit, de ami a lényeget illeti, a mű megvolt, a furcsa, össze nem illő tételei ellenére is. Westernnel zárul, bonyolultkodással indul, és közben még egy szép lassú tételt is kapunk, mintha Korngold az egész pályafutását szerette volna ebbe az egyetlen darabba belefoglalni. 

Nagyon jó, az egyértelmű, de a lényeg a második részben jött, a Mahler 4. Egy bő hónapja játszotta a szimfóniát a New York Philharmonic, és igazán nagyon szépen, de most mintha arról szólt volna az előadás, hogy szépnek lenni kevés. A szépséggel, a pontos játékkal, jól kimért tempókkal csak karcolni lehet a mű felszínét, csak valami nagyon elegáns szórakozássá lehet alakítani - nem mintha nagy baj volna a kulturált és elegáns szórakozással. A New York-iakhoz képest a berlini zenekar tényleg olyan, mint a Skoda a Cadillachez képest (úgy értem, a régi Skoda a régi Cadillachez képest), nem kérdés, melyik a kényelmesebb, de csak ez a kicsit zörgős szerkezet visz el a célhoz. Végig a szimfónián,  gyerekálomtól a gyerekálomig, a száncsengőtől a mennyei életig. Minden kedvező tényezőt próbálok beleszámítani vagy leszámítani, hogy a Zeneakadémián a hangzás körülvesz és beburkol, a Müpában, már csak a méretek miatt is külső szemlélők maradunk, de beszámítva vagy leszámítva is azt érzem: ez volt az igazi. A karmester apródfrizurás legény, de magabiztos, szép mozgású, oldott, belefeledkezik a műbe, viszi végig a négy tételt, a zenekar csügg rajta, és a látványos pontok mellett nagyon jók a mélyvonós szólamvezetők,  az első cselló és az első bőgő. Hogy meg tudják-e tartani ezt az állapotot Nánási Henrik után, az már az ő gondjuk. A miénk az, hogy el ne felejtsük ezt a koncertet.

Megoldjuk.