Nem tudom, mennyire tudatosult a közgondolkodásban, de tegnap különleges nap volt. Recordstore Day, A lemezboltok napja. Immár a tizedik. 

Ezen azért elgondolkodik az ember, már hogy minek is a napja, van-e még olyan egyáltalán, hogy lemezbolt. Műszaki bolt van, ahol a pöcök és drót mellett lemezt is árulnak. Lemezbolt nem sok jut az eszembe, ami azért különös, mert azelőtt egy ötszáz méter sugarú belvárosi körben éppenséggel több is volt. Egy a Vörösmarty téren, egy a Szende Pál utcában, egy a Szomory Dezsőn, meg a Rózsavölgyi. Rózsavölgyi még van, de nem hiszem, hogy a lemez volna a főcsapásuk. Másutt sem jobb a helyzet, Bécsben bezárt a Caruso, sokkal korábban az aluljárói bolt, meg az az üzlet egy kapualjban a Grabenen, ahol első Klemperer-kazettámat vettem 95 schillingért. Az Eroica volt, és a Gyászinduó tételt elfelezték rajta, A oldalon kezdődött és B-n lett vége. Még megvan a Gramola meg az EMI, de az utóbbi is árul koncertjegyet meg lemezjátszót. Ravennában is ismertem egy finom kis többszintes boltot, de sajnos a múlt időn van a hangsúly. 

Mennyire szerettem, hogy a nyolcvanas évek végéig a Woody Allen-filmekben a lemezboltban összefutás egy lehetséges élethelyzet volt. Egy darabig irigyen szerettem, hogy ott állnak mindenféle kincsek előtt, és úgy beszélgetnek, aztán úgy szerettem, mintha rólam, rólunk szólna, ott állunk mindenféle kincsek előtt, és marhaságokról... 

Tudom, tudom, a kincsek megvannak, Toscanini most is vezényel, csak nem papírtasakban, nem műanyag dobozban lakik, hanem mindenféle zsebben hordozható zenekönyvtárakban. És van válaszcsapás, megint divatba jön a bakelit, egyre nagyobb szelet az egyre kisebb tortából, de tényleg nem akarok belekeveredni a dologba, ne a hordozó legyen a fontos, hanem a tartalom. 

Csakhogy a hordozó maga alapvetően változtatta meg a zenehallgatási szokásainkat. A bakelithez le kellett ülni, mert ha kóválygott az ember a lakásban, a tű nem volt biztonságban. Le kellett ülni hozzá, de ha nem, akkor is végig kellett hallgatni egy egész oldalt a régóta várt percekért. Nem a Fülöp király-áriáról szólt a Don Carlos, vagy a követekről, hanem összefüggésbe kerültek a klasszikus zenei slágerek, a kiemelkedő pontnak volt honnét kiemelkednie. Nem volt ugrálás a számok között, nem volt beletekerés, nem tíz másodperces részleteket mutogattak egymásnak a megszállottak, hanem félórákat. Cserébe nem volt pattogás, ugrálás, kétségbeejtő elakadások, hullámok a korongokon. Azt hittük, megéri. Azt hittük, jó dolog, hogy a CD minőségvesztés nélkül másolható. Pedig hát úgy jártunk, mintha kiderülne, hogy az aszfalt alatt végig-végig arany van. Ja, akkor nem is olyan értékes.

Nem baj, nem akkora a baj, hiszen újra fölment az élő zenélés értéke, mert ott megint élnek az eredeti formák, megint végig kell hallgatni a műveket, megint nincs beletekergetés, alkalmazkodnunk kell a szerzőhöz és az előadóhoz, és többnyire azért ők tudják jobban, hogy mire vágyunk. Csak a lemezek imádata, az hiányzik, és nem is kicsit. Jó ég, egy Gould-lemezzel a hónom alatt a nyolcvanas évek elején azt éreztem, hogy az egész utca irigyen bámul. 

Erre talán jó egy Recordstore Day. Újra, magunkban kiállni a régi kicseink mellett. Hiába esik most éppen az ázsiója, azért nincs nagyobb kincs a korong formátumú zenénél. Szatyorban hordoztuk a glóriánkat. Fénylik az, legalább egy napig.