Uncle Bob

A kérdés az, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan,hogy bármit megetehessen. Jó értelemben bármit, nem arról van szó, hogy húsz dollárért megvehetjük a legújabb lemezét, amelyen fogat mos. Bár, ha utánagondolok: ehhez is elég nagy. Csak azt azért olyan nagyon sokat biztosan nem hallgatnánk. De a Triplicate album így is elég különös. Harminc dal, és abból egyet sem ő írt. Amerikai daloskönyv. Ilyesmit azok szoktak megjelentetni, akiknek szépséges vagy legalább iszonyat dögösen karakteres a hangjuk, és kifogytak a saját számokból. Eljön az idő, hogy elhelyezzék önmagukat a világban, és azt mondják, ezt a hagyományt folytattam a hangommal. 

Bob Dylan hangja, ugye... Karakteres, de biztosan nem szépséges. Amikor az egyik első Dylan-kazettámat kölcsön adtam valakinek, azt mondta, hogy képzeljem, tönkrement a magnója, húzza a szalagot, és mintha egy nő énekelne. Orrhangú nő. Sejtettem a megoldást, de azért meghallgattuk együtt is a The Times They Are A-Changinget, és komoly bólogatások kíséretében meg kellett mondanom, hogy ez ilyen. Ilyen hang, így énekel. 

Ahhoz az ötvenhárom éves felvételhez képest a mai Bob Dylan igazán férfias hangon zeng. Csak hát a nagy énekesek ellen indul, mondjuk Sinatra vagy Nat King Cole ellen. Amely mérkőzést nem lehet megnyerni. 

Nem is nyeri, szépen elfogy a hang egy bizonyos magasság fölött. Legfeljebb a felszabadító hatásról beszélhetünk: ha ronda a hangod, énekelj. Csak határozottan. 

Meg az első kérdésről, hogy vajon elég nagy ember-e ahhoz Bob Dylan, hogy ennek is örüljünk. Hogy valahogy elhelyezi magát az amerikai dalok között, hogy tripla albumot jelentet meg, amelyen összesen 90 perc zene van, alig több, mint egy jól kihasznált szimpla CD-n. De hát valamilyen elvek szerint válogatott, és úgy látszik, az elvek külön lemezen jobban érvényesülnek. Különben is, kussolj szívem, örülj, hogy van új Dylan-lemez.