Márványdalok

Ilyen hanghoz talán érdemes volna megtanulni énekelni is. És most nem csak az énektechnikára gondolok, bár feltehetőleg ott is vannak hiányosságok, de lehet, hogy mindez csak baleset, kis hurut, amely rosszkor jelentkezik, amikor ott ül a közönség, Cser Krisztiántól két lépésnyire, és be vannak kapcsolva a mikrofonok is. De ettől függetlenül, is végig azt érzem, hogy a daléneklés lényege nincsen meg. Ezt talán nem tanították, nem is gyakorolták, nem tudatosították. Mi a különbség, milyen intimitásra volna szükség, hogy mindenki nyitott szemmel, füllel, szívvel figyeljen, hogy azt érezze, ez most neki szól. Lehet magyarázkodni, hogy ez világjelenség, hol van ma bárki is, aki Dietrich Fischer-Dieskauhoz vagy Hermann Preyhez fogható volna. 

Nem számít. A művek ott vannak, és valakinek el kell énekelnie őket. Nem csak elénekelnie, értelmeznie és átélhetővé tenni. Hogy a Petrarca-szonettek szerelmes dalok, és nem a lelki tompaság kifejezései, hogy Richard Straussért külön meccset kell vívni, mert őt még a közönség se szereti. Azon az alapon nem volna szabad műsorra tűzni, hogy ilyen is van, én sem nagyon értem. 

Nincs vereség egy koncerten. Nem lehet, hogy közben az énekesnek elmenjen a kedve, megrogyjanak az idegei, mert elrontott vagy elromlott valami. Minden dal új mű, mindig elölről lehet kezdeni (ahogy egyébként meg is történt a ráadásként megismételt Ádám, hol vagy?-gyal, és másodszorra a szavakat is lehetett érteni). Minden három perc után újra lehet kezdeni, ahogy az életet is minden napfelkeltével újragondolhatjuk. Nem hibázhatunk el végleg semmit. Ez is tanulság, bár optimális esetben nyilván nem erről szólt volna a koncert a Márványteremben.