Ha jól emlékszem, a vitatott Sosztakovics (ön)életrajzban van egy emlék Glazunovról, ahogy szivarozva áll a tanítványok között, és irigykedik: nekik még minden zene új. Ő már, sajnos, mindent ismer. 

Ha valami biztató van a saját zenei életünkben, akkor az az, hogy velünk ilyesmi biztosan nem történhet meg. Évtizedek óta hallgatom a Négy évszakot, és mindig fel tud lelkesíteni. Évtizedek óta hallgatom a 9. szimfóniát, és még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan is van ez, Beethoven viszonyulása a fafúvós hangszerekhez. Hogy az 5. kezdetekor, ami az emberek többségének úgy él a fülében, hogy na, ott aztán szól az egész zenekar, kürtök, trombiták, üstdobok, a valóságban csak a vonóskar játszik, és egy klarinét. Klarinét? Vajon miért? Vajon ki hallja, vajon milyen színt ad hozzá az összhatáshoz? 

Van egy hasonló pillanat, de ott a fúvós hangszer tényleg nagyon markánsan hallatszik. Ezerszer hallgattam már, de csak tegnap éjjel gondolkodtam el rajta, hogy egyáltalán miről lehet szó, vagy szó van-e valamiről egyáltalán. A negyedik tétel elején járunk, már el vannak utasítva a korábbi témák, és akkor a csellók elkezdik játszani az Örömóda-dallamot. A csellók zúgnak, és fölöttük a fagott valamit bakugrálgat, az is, meg nem is, mindenesetre határozottan elkülönül a csellószólamtól. Ha a miértre az a válasz, hogy mert így szép, azzal is tökéletesen beérem, és közben azért szívesen ájuldozom Beethoven belső hallásának tökéletességén, hogy ekkor is tudja, melyik hangszert kell választania, amikor már régen nem hall semmit. De a negyedik tétel annyira történetes, annyira mondani akarja a szavakkal is körülírhatót, hogy nem lehet kizárni, valami mégis volt Beethoven fejében a zenén kívül is. Mert a fagott bakugrálgat, jelzi, hogy ő csak amolyan különálló része a nagy egésznek, de aztán csatlakoznak a csellókhoz a brácsák is. És mintha ez megadná a jelet a fagottnak is, hogy most nem a megfelelő pillanatban van különvéleménye. Ne most, fagott fiam. Van, tényleg van pillanat, amikor mindenkinek azt kell mondania, amit a többiek mondanak, néha tényleg az angyalok kara szól, és ahhoz kell csatlakozni. Ahhoz csatlakozni kell. 

Az már egészen más kérdés, hogy vajon felismerjük-e a pillanatot, vagy tényleg csak együtt vonítunk, jobb ötlet híján.