Megvan Natalie!

Az a baj, persze, hogy nem is kerestük. Én biztosan nem kerestem. Tökéletesen megelégedtem a hírrel, hogy Natalie Dessay visszavonult, nem énekel többet operaszínpadon, színésznő lesz, ha igaz. Végül is: kaptunk tőle eleget. Rengeteget. Nekem ő volt a favoritom, még akár Netrebkóval szemben is, mindig mélyebbnek, izgalmasabbnak, megrázóbbnak találtam az éneklését, a hangját, az alakításait, ha ugyanazt a szerepet énekelték, például Manont, vagy főleg: ha ugyanabban a rendezésben lehetett látni őket, mint a Metropolitan Lammermoor-i Luciája. Legyen Annácska a népé, Natalie-cska meg azoké, akik egy barázdával már beljebb vannak a lemezen, akik máshogyan, másutt izgatódnak föl az operai láztól. 

Ha azt mondta, befejezi, biztos tudja, mit beszél. Én is tudom. Netrebkónak szerencséje van, meg nagyon ért önmagához, így pontosan tudta, mikor kell váltani, és mennyire kell váltania, miközben a fél világ azon sápadozott, hogy Leonóra lesz a Trubadúrban, meg Lady Macbeth, ő tudta, hogy ezeket a csatákat sem fogja elveszíteni. Nem is veszítette. Dessay viszont úgy járt, mint ahogy most Renée Fleming, csak néhány évvel hamarabb. Nem súlyosodott meg a hangja, nem tudja a Netrebko-utat végigjárni (és most azért gyorsan hozzátenném, hogy Netrebkót egyebek mellett ezért is csodálni kell: a rövid operai karrierek idején ő végig tud szaladni egy nagy-nagy pályát), egy idő után az ember saját magával versenyez, és nem csak a közönség mondja azt, hogy régebben mennyivel jobb volt, de ő maga is ezt érzi. 

Ahogy egy interjúban mondta: nem én fordítottam hátat az operának, hanem az opera fordított hátat nekem. 

De hát nem csak jelmezekben  lehet énekelni a különböző operaházakban, van pódium, vannak egyéb műfajok. Fleming jövőre a Carouselben lép föl, a Molnár Ferenc Liliomból készített musicalben, amiről azt hittem, hogy már befejezte földi pályafutását, de kiderült, hogy jövőre felújítják New Yorkban. Natalie Dessay Michel Legrand-nal énekelt, és szerepet vállalt a Cherbourgi esernyőkben, meg egy Sondheim-darabban is. És közben jelennek meg új lemezei. A Pictures of America musical-válogatásban érezhetően Barbra Streisand nyomában megy, ahogy lent énekel, visszafogottan, aztán a szenvedélyesebb pillanatokban az orrába nyomja föl a hangot. Tulajdonképpen jobb mint az eredeti, csak hát így nem eredeti. Megjelent egy Schubert-dallemeze is, szigorúan nézve az sem épp siker, nagyon erőlteti a tökéletes német kiejtést, a szó végi r-ek torokba fojtását, de valahogy folyton erre is figyel az ember. Már ha nem arra, hogy jaj, ez már nem az a hang, nincs benne a könnyedség, az a hihetetlen megbízhatóság, hogy úgysem tud zeneszerző olyasmit kitalálni, amit én ne tudnék elénekelni. 

Tulajdonképpen meg kellene a szívnek szakadni. De nem teszi. Mert nyilván vége van a dalnak (a dalnak még nem, csak az áriáknak), soha nem lesz az belőle, aki volt, de azért esély van. Meg is hívhatják Magyarországra, egy-egy új lemezre még van remény, és ha nincs, ott vannak a régiek, ahogy a Tornami a vagheggiart énekelte Handel Alcinájában, ahogy elfújta Kunigundát a Candide-ból, ahogy kánkánozott az Orfeuszban. Találkozás egy régi szerelemmel, ahogy Kovács Kati mondaná. Nem gyógyítható.