Alapvetően élmény a küldetéses emberek látványa vagy közelsége. Akár Vas-Zoltán Iváné is, aki mintha éber álomban vagy látomásban kapta volna az üzenetet, hogy Háy Gyula Appassionata című darabját meg kell mentenie a világnak. Ha jól számolom, ez már a harmadik kísérlete, hogy megmutassa a közönségnek a darabot, volt már Békéscsabán, a Bábszínházban, és most a Tesla Teátrumban a Kazinczy utcában. A történet szerint személyesen az özvegy küldte vagy adta át Vas-Zoltánnak a kéziratot, miután a magyar színházak mellett a külföldiek is berezeltek, hogy egy ilyen erős dráma ártana a nemzetközi enyhülési folyamatoknak. Aha. Még jó, hogy a James Bond-filmeket azért le merték forgatni.

 Mindegy. Ha jól értem a tanulságot, és a tehetséges emberek a művészet és az igazság foglyai, akkor némi rosszkedvvel csak annyit tudok hozzátenni, hogy az előadásban részt vevő színlapi emberek mind szabadok. Talán nem ennyire rossz a helyzet, egyszerűen nem lehet megmenteni a meglehetősen sematikus drámát, amelyben a főhős író nem ír alá semmilyen önelítélést, a főhős zongoraművész nem játssza el az Appassionatát "ezeknek", vár rájuk a tisztesség a börtönben és a nagyvilágban. Azért a meglehetősen vegyes színvonalú szereposztásból érdemes kiemelni Fantoly Nikolettet, én ennyire reménytelen, színpadellenes, egy kézzel gesztikuláló, éles hangon káráló, végig a szerepet nem értő és mellette maradó alakítást még nem láttam. A többiek erejük szerint, Márton András harcol a manírjaival, Tímár Éva a nem is mondom, mivel. Király Attila a hangjára hagyatkozik, amely, furcsa módon otthon is kísért, mert a tévében Jack Sparrow kalandjai zajlanak. A fiatalok iskolás igyekezettel szenvednek, remélve, hogy lesz ez még jobb is. Legalább ebben együtt reménykedhetünk.

Maga a mű 1967-ben született, hat évvel egy másik Appassionata, Szilvási Lajos regénye után. Most majdnem randevút adnak egymásnak, párhuzamos utcákba kerülnek, Szilvási emléktáblája kint van a Síp utcai ház falán, nem tud az ember nem gondolkodni azon, hogy vajon mit találtak a hatvanas években az írók az f-moll szonátában annyira magával sodrónak, annyira forradalminak vagy kérlelhetetlenül tisztának, hogy csodálatos nőalakjaik mind ezt zongorázták. A szonátához nem kapcsolódik semmiféle nagy történet, Beethoven maga nem ütött le senkit a kottával, inkább Brunswick grófnak ajánlotta, aki, remélhetőleg tudta, mi a kötelessége, és megfelelő mennyiségű aranyokkal viszonozta a megtiszteltetést. De ha a társadalmi változások vagy feszültségek leképezését véljük meghallani a zeneműben, akkor nagy valószínűséggel rossz úton járunk. Mintha ez lett volna később Beethoven veszte, ezért esett el utóbb a világ csúcszeneszerzője pozíciótól, ezért kellett átengedni a trónt Mozartnak vagy Bachnak, akik nevéhez nem kapcsolódott semmiféle világjobbító szándék. Vagy az Egmont nyitány dolgozott volna tudat fölött vagy alatt Háy Gyulában, az 56-os rádióműsor, amelyben ő maga is részt vett utóbb, a segélykérés sokévi börtönt érő beolvasásával? Akárhogyan is van, a romantikusan zenei cím egy kicsit kevés a darabmentéshez.