Azért találkozunk, mert megjelent egy új lemez az Eratónál, Orfeusz története címmel. Minden, csak nem Gluck, vagyis Monteverdi, Sartorio és Rossi zenéivel mondják el a történetet. Philippe Jaroussky Orfeusz, és mellette Eurüdiké Baráth Emőke. Azért nem találkozunk, mert, szokás szerint nincs itthon, járja a világot.  De hát beszélni attól még lehet. Facetime. 

- Mi dolgod van Glyndebourne-ban? 

- Bemutató lesz itt három hét múlva, egy opera, Francesco Cavalli Hipermestrája, ami nem egy gyakran előadott opera...

- Én még hírét sem hallottam. Az Ormindónál megakadtam. 

- A Callistót is szokták játszani, de ez most nagy dolog, hogy előadják Angliában. William Christie fog vezényelni, Graham Vick rendezi. Eléggé nagyszabású esemény a bemutató, amelyben a címszerepet éneklem. 

- Amikor elkezdtél énekelni, erre készültél? Hogy senki által nem ismert darabokat mutatsz be? Vagy egy hagyományos Susanna-karrierre gondoltál?

- Semmire nem készültem.

- A zene, gondolom, benne volt a családban. A nővéred az Opera zenekarában fújja.

- Nem, nem. Sokszor mondjuk a tesómmal, hogy mi olyanok vagyunk, mint két alien. Nem is értjük, hogy ez hogy történhetett, de hát a tehetségek hetedíziglen öröklődnek, így nem is tudjuk, kitől maradt ez ránk. Nem volt semmiféle támogató közegünk. 

- Néztél valamit a tévében tizenévesen, és elkezdtél énekelni? 

- Nem, nem. A tesóm nyolc évvel idősebb, ő nagyobb csoda ebből a szempontból, mert előtte tényleg nem volt semmi példa. Anyukám beíratott mindkettőnket zeneiskolába, de ő igazán mindenhova beíratott minket, nem árt a gyerekeknek. Én meg folyamatosan majmoltam a tesómat, amikor zongorázott, akkor én is odamentem, aztán én is akartam hangszeren játszani. 

- De ő nem énekelt. 

- Nem, ő oboista. 

- Akkor ki jött rá, hogy hangod van? 

- Olyan fura ez a kérdés. Én mindig énekeltem. Az iskolában népdalversenyekre jártam, aztán kitaláltam, hogy tanulnék énekelni, a tanár meg azt mondta, hogy szerinte ezt adjam fel, mert nem vagyok elég tehetséges... 

- Akkor most időnként visszajársz hozzá, hogy megmutasd magad? 

- Nem, sose találkoztam aztán vele. Mindenki tévedhet. 

- Legalább nem tört össze. 

- Ha valaki beszól, az nálam inkább olaj a tűzre. Addig mentem, amíg más útvonalat nem találtam, de nagyon kanyargós volt ez az út. Annyit tudtam, hogy a barokk zenét szeretem. Nem is az éneket, főleg a hangszerest. Bach már kamaszkoromban olyan érzéseket váltott ki belőlem, amilyeneket nagyon kevés más szerző. Ez valahogy odaterelt Monteverdihez, meg a régi szerzőkhöz. Schütz, Buxtehude. Ezeket mind úgy tizennyolc éves koromig megtaláltam és rákattantam. 

- Akkor nem is tértél le a szabályos lírai szoprán útról, hanem már eleve ezt kerested. 

- Engem sosem izgatott az, hogy Donizettit énekeljek, meg ilyesmit. A hagyományos lírai szoprán repertoár csak most kezd el érdekelni, mert úgy érzem, hogy jöhet az is, egy Adina és a többiek. De most inkább Mozart érdekel. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen a hangom, mit lehet belőle kihozni, és nem fogok kiállni olyan dologgal, amiről nem vagyok teljesen biztos, hogy jó lesz. 

- Végigjárod a zenetörténetet a barokktól, és amikor már ötven éves leszel, jöhetnek a kortársak? 

- Fogok énekelni Messiaent novemberben, és nagyon várom már. 

- Nem félsz tőle, hogy árthat? 

- Amikor megjött a felkérés, valaki helyett találtak rám fél éve, meghallgattam először a darabot. Nem az egészet, mert négy órás. 

- Melyik darab ez? 

- Assisi Szent Ferenc. Meghallgattam az Angyal szerepét. Gyönyörű, dallamos zene, nincs benne semmi hanggyilkos, mégis 20. századi. Nagyon szeretem egyébként Messiaent, és örülök, hogy végre valami mást kaptam. 

- Azt érzem, hogy te azért külföldön híresebb vagy, mint Pesten. Hogyan helyeződött át a karriered nyugatra? Nyilván mindenki erre vágyik, hogy fölfedezze valaki, és egymás után jöjjenek a lehetőségek... 

- Ez a kulcs, amit mondtál, hogy valaki felfedezze az embert. Segítse. Magyarországon rengeteg énekes van, aki világklasszis kvalitásokkal rendelkezik, és mégis csak otthon énekel. Jó, nem rengeteg, de vannak. Nagyon nagy szerencsém volt, mert elmentem egy versenyre Innsbruckban, és minden ott dőlt el, mert ott volt Alan Curtis, aki azóta sajnos már meghalt. Neki köszönhetem, hogy elindultam. Lehet, hogy másként is elérkeztem volna ezekhez a felkérésekhez, de Alan Curtis meglódította az egészet, mert azonnal bedobott a mély vízbe. Minden énekes, aki nemzetközi karriert csinál, azért teheti, mert valaki meglátja benne a lehetőséget, és segíti. Óriási tévhit, hogy csakis egyedül, segítség nélkül lehet valamire jutni. Ilyen nincs. Alan Curtisnek megtetszett a hangom, belehallott valamit. Idősebb mestereknél észrevettem, hogy ez megtörténik, hallják, hogy mi van benne. Nemcsak azt, ami akkor megszólal. 

- De mi az, ami neki jó ebben? 

- Ő nagyon sok szopránt fedezett föl. De mezzókat is. Nagyon sok énekes köszönhet neki sokat. Joyce DiDonato például. Nem mintha most hozzá akarnám hasonlítani magam. Vagy Karina Gauvin, aki szintén az ő felfedezettje. Curtis nem foglalkozott azzal, hogy én híres vagyok-e vagy nem. Csak és kizárólag egy énekes kvalitása érdekelte. És a zene. Nagyszerű muzsikus volt. Mindenkit sokkolt a halála. 

- Neked személyesen mit jelentett a halálhíre? Mintha egy rokonodat veszítetted volna el? 

- Annyira azért nem voltunk közel egymáshoz. Egyszer voltam nála próbálni, az egész zenekart vendégül látta. Firenzében élt egy gyönyörű házban, volt medencéje, mindenki abba ugrált. Egyébként viszont eléggé távolságtartó volt. Az utolsó pillanatig dolgozott, képezte magát. A halála előtt nem sokkal beszéltem vele, és mondta, hogy most épp spanyolul tanul, mert megy Sevillába. Nyolcvan évesen nem szűnt meg tanulni, újat kezdeni. Hát, igen, ő ilyen volt. 

- A régi zene nagyjaival te mind emberközelségben vagy. Mint valami skalpgyűjtő, majdnem mindenkit levadásztál. Van valaki, akivel nagyon szeretnél együtt dolgozni? 

- Pont William Christie volt ilyen. Ez is elég érdekes, mert jelentkeztem a Jardin des Voix-ba, Christie énekes akadémiájára 2012-ben, és nem választottak be. Egy napig teljesen ki voltam borulva, mert arra tényleg nagyon vágytam. Ő azon a meghallgatáson pont nem volt ott, mert valami közbejött, csak Paul Agnew volt jelen. Szóval Christie-hez is kanyargós úton sikerült eljutni. 

- Hány százalékban voltak rosszak ezek a meghallgatások? Mert mondod, hogy ez sem sikerült, meg az sem, közben meg az utad annyira egyenesnek látszik. Sok pofont kellett összeszedni? 

- Nagyon-nagyon sokat. Volt pár évem, ami erről szólt. Nyilván ami rossz, azt nem fogom kiteregetni meg kiposztolni a Facebookra, de ha valakit érdekel, szívesen elmondom neki, hogy mik voltak a rossz élmények. Sok pofont kell elviselni. Nyilván minden meghallgatás után azt érzi az ember, hogy lehetett volna jobb, bár amikor előénekeltem a Jardin des Voix-n, az egy jó meghallgatás volt. Nem csak azért nem kerül be valaki, mert rosszul énekelt. Ez például egy francia projekt volt, nekem akkor a francia tudásom, a kiejtésem elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Nagyon szeretik a fiatalokat, a huszonkét éveseket, én meg már huszonhat voltam, ez is lehet egy szempont. Talán túl határozott elképzeléseim voltak. 

- Akkor visszatérve az előző kérdésre: kik azok, akik nagy hatással voltak a pályádra? 

- Alan Curtis. Aztán William Christie is, bár most elment két hétre, de nagyon várom vissza. Egyszerűen annyira súlyos figura, már a szó jó értelmében, akkora tudás van a fejében, hogy hihetetlen. Lehet, hogy furcsa, hogy azt várod, külföldit mondjak, de rengeteget tanultam Vashegyi Györgytől. Főleg a német zenében. Kiejtés, frazeálás... Ő is egy két lábon járó enciklopédia, mint a régizenei karmesterek általában. Mindenkitől föl lehet csípni valamit. Emmanuelle Haimtól a zenéhez való hozzáállást. Vagy Jordi Savall. Ő leginkább azzal hatott rám, hogy milyen alázattal és szeretettel fordul a zene és a zenészei felé. Tényleg olyan, mint egy apa, mindenkit magához ölel, mindenkit szeret. 

- Furcsa, hogy ezt mondod. Én mindig azt látom benne, hogy szépen meg van csinálva a haja, a szakálla, a sál a nyakában, hogy olyan festői a megjelenése, hogy biztos nagyon szereti magát... 

- Egyszer vonattal utaztam vele, Párizsba mentünk egy vidéki koncert után. Meghívott reggelire az állomáson, ittunk egy kávét, és elkezdtünk beszélgetni. Sok kedves karmester van, nem csak szörnyek, de Savall teljesen komolyan kérdezgetett a családomról meg mindenféléről. Valaki, aki egyébként tök híres, mindenki tudja, ki ő, és tényleg érdekli, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy lettem zenész. Meg voltam hatva, hogy veszi a fáradságot, és meg akar ismerni.  

- Mondtad, hogy vannak szörnyetegek is. Megmondod, kik azok? 

- Semmiképp nem mondok neveket, de vannak olyanok is. Tényleg csak egy pár figura, de azok hírhedtek. 

- Azt is mondtad, hogy a karmesterek gyakran tudósok is. Az énekesek is?  

- Van köztük. Andreas Scholl például, vagy Philippe Jaroussky. Nagyon sokat tudnak a zenetörténetről és a barokkról. 

- Szükség van rá? 

- Van, akit magabiztosabbá tesz. Én megtanulom a zenét, a szöveget átveszem a coach-csal, és bízom az intuícióban. Nekem ez a járható út. 

- Jarousskyt említetted. Épp most közös lemezen szerepeltek. Ez most valóban közös lemez vagy Jaroussky-lemez? 

- Ez egy Jaroussky-lemez, inkább róla szól. Orfeo a központi téma, akihez nyilván kell egy Euridice, aki egyébként is mindig keveset énekel az operákban. Nem ő a központi figura. Fölkértek részletekre, duettekre, meg volt egy áriám is... 

- Azért ez nem annyira kevés. Mégsem tettek rá a borítóra, ami, remélem, neked nem esett rosszul, mert nekem rosszul esett. 

- Ebből nem csinálok ügyet. Ha nem írták volna rá a nevem, az zavarna. 

- Ki egy ilyen lemezen a szellemi vezér? Megkérdezték, hogy mit szeretnél énekelni? 

- Nekem átküldték a kottát, és kész. Szerintem az egészet Philpppe találta ki, ő olyan okos, tudós fajta, úgyhogy alighanem ő volt. Lett a lemeznek egy íve, amit biztosan ő álmodott meg. 

- Nagyon más lemezre énekelni? Érzed, hogy ez most maradandó, ha elrontod, úgy fogják hallgatni?  

- Én amúgy is elég szorongós vagyok, de ha jó a zenei rendező, türelmes, meg nem engedi, hogy az énekesek kiboruljanak, az azért nagyon jó. És annyiszor lehet próbálkozni, amíg nem lesz végleges. Csinálunk egy tervet, hogy mit veszünk föl, milyen sorrendben, abba azért beleszólhatok. Ha reggel lesz a felvétel, akkor inkább a mély részeket venném föl, mert olyankor a mélyek könnyebben mennek. 

- Régebben, ha egy magyar művész egy nemzetközi, nagy cégnél lemezt készített, az befutottnak érezhette magát. Ma azért egy lemeznek más a súlya. 

- Nagyon nehéz ez a lemez dolog. Én megtisztelve érzem magam, mert nem számítok azért annyira híresnek, vannak nálam sokkal ismertebbek, főleg Franciaországban. Itt arról van szó, hogy mennyit tudnak a lemezből eladni, és nagyon megfontolják, hogy kire adnak pénzt. Mindig kell legalább egy húzónév, különben nem fogják megvenni az emberek. Szinte már senki nem hallgat CD-t. Szörnyen hangzik, de tényleg ez van. A koncert és az élő előadás vette vissza a főszerepet, ami más szempontból nagyon jó. Ennek köszönhető, hogy annyi jó művet fölfedeztek és színpadra állítottak. Cavalli most a reneszánszát éli...

- Ami mindenképpen szép dolog egy barokk komponistától. 

- Húsz évvel ezelőtt csak kezdeményezések voltak, de most, az utóbbi években kivételes pozícióba került ez a szerző, és nekem ez nagyon jó. 

- Mitől más  a barokk éneklés és a hagyományos operaéneklés? Nyilván számít a hangolás. Téged a gyakorlatban ez zavar? 

- Zavar, mert abszolút hallásom van, és amikor át kell váltani 415-re (vagyis hogy a normál zenei A a ma megszokott 440 Hz helyett 415 Hz legyen), az nekem horror. Jó pár napig teljesen meg vagyok kergülve. Ami a legidegesítőbb, az a 430, a Mozart hangolás. Akkor állandóan azt érzem, hogy hamis vagyok, és az iszonyat. Folyton kérdezem a kollégákat, hogy nem hamis, mert végig úgy hallom, hogy alacsony vagyok. Aztán megszokja az ember. Most 415-ben vagyok. Szerintem csak stíluselemek vannak, amiket használunk a barokkban, de a hangképzés, a legato az nem szabad másként történjen. Igyekszem ugyanúgy énekelni a barokkot, mint bármi mást. Két hangot egymáshoz tapasztani, legatót énekelni, és nem szeretem az egyenes hangot. Néha-néha belefér, de technikailag sem jó, mert befeszül minden. A vágó, egyenes hangokat próbálom elkerülni, és szeretem a természetes vibratót. 

- Sokszor mondod, hogy a hangom így csinál meg ezt szereti. Tulajdonképpen ketten éltek egy testben, te meg a hangod?

 - Minden énekes így van ezzel. Első dolog reggel, hogy khm-khm, csinál egy ilyet, hogy minden rendben van-e. 

- Van, aki egész nap ezt csinálja. 

- Szóval felelősség, ezerszer elmondjuk, de valóban a testünk a hangszerünk, muszáj vigyázni rá, mindent alárendelni neki. Még azt is, hogy mit eszik az ember. Különben nem fog úgy szólni. 

- Rabság? Utálod? Vagy boldogság, mert van egy megbízható társad. 

- Nem rabság. Úgy érzem, annyi mindent kapok vissza cserébe, hogy egyáltalán nem zavar. Nem mehetek el sörözni - ez engem annyira nem izgat fel. Amit visszakapok a zene által, az olyan nagy boldogság... tudom, ez klisé, de tényleg így van. 

- Mit kapsz vissza? Mi az, amit csak az kap meg a zenétől, aki csinálja? Mi az, amiről én, mint hallgató lemaradok, te viszont átéled? 

- Erről fogalmam sincs, hiszen én nem te vagyok, így nem is tudhatom. De nagyon érdekel, hogy amikor színpadon vagyok, és olyan nagyon beleélem magam a szerepbe, hogy teljesen elvisz az érzelem, az vajon tényleg átmegy-e. Elérkezik-e a közönséghez, ők is érzik-e, mi történik. Mert ha a nézőtéren ülök, és valaki erősen közvetít felém egy érzelmet, az szinte megüt és én is átélem, amit ő. Sokszor sírok előadáson, mert annyira magával visz vagy a zene, vagy az előadás, vagy a hangszín, a megformálás. Érdekelne, hogy vajon én is képes vagyok-e ilyen hatásra.

- És olyan is van, hogy a színpadon elvisz a hév? Elkezdesz sírni akár saját magad, akár a melletted álló miatt?  

- Volt már rá példa. Sok énekes mondja, hogy "nem nekem kell sírni, hanem a közönségnek", de ez nem irányított dolog. Nem tehetek róla, csak elvisz az érzelem. Nyilván ez ritka dolog, de volt már rá példa. És emiatt nem fogok szégyenkezni. Így van, így történt és kész.