Az orr hangja

Ma este a Metropolitanben Franco Alfanót játszanak. Persze elég sok este játszanak Alfanót, csak nem mindig írják rá a szerző nevét a színlapra, de ő fejezte be a Turandotot. Nyilván nagy volt a megtiszteltetés, talán azt is érezte, hogy ezzel a gesztussal őt nevezték ki az olasz opera fejedelmévé, csak hát Puccini után nehéz tehetségesnek lenni. Alfanónak nem is sikerült, hirtelen belecsúszunk egy másik operába, amelyben ugyan fölhasználják a Nessun dorma dallamát, de körülbelül ez minden jó, amit el lehet róla mondani. 

Nincs kétségem Alfano halhatatlanságát illetően. 2002 óta ugyan játsszák a Luciano Berio által komponált befejezést is, de a közönség ragaszkodik a megrögzöttségeihez, és Alfanónak lehet, hogy vannak rossz tulajdonságai, de szerény ember volt, igyekezett annyira kevésnek maradni a Turandotban, amennyire csak lehetséges. 

Ehhez képest nagy csoda a Cyrano élete és feltámadása. Bő tíz éve játszották már a Metropolitanben, de arra megvolt a jó okuk: Plácido Domingo énekelte a főszerepet. Aki egyébként vezényelte is a darabot, legalábbis az áriát belőle, pont a ma esti műorrú csillagnak, Roberto Alagnának. Az ötlet egyébként is zseniális, már hogy operát lehet írni a Cyranóból. Mintha valami piackutató szakemberek dolgozták volna ki, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy be kell csábítani a  férfiakat is a színházba. Azokat, akik egész életükben Cyranónak érezték magukat, akik soha nem mertek a saját nevükben szerelmet vallani, akik úgy érezték, hogy az élet szépen és elegánsan elkocsikázik mellettük, és csak nézhetik, ahogy a szép méltatlanok ülnek a hátsó ülésen, oldalukon azzal a nővel, akinek egyáltalán nem ott kellene lennie. 

Egy egész világot kapunk a szép nő helyett. Olyan világot, amelybe még az is belefér, hogy elmondják a mi történetünket, a bájos nőkről és a cserébe megkapott világról. Bárcsak jobb opera volna a Cyrano. Megérdemelnénk.