Komlós Péter

Quintilius Varus, add vissza a légióimat! - kiabálta Augustus, és a fejét az ajtófélfához verdeste. 

Hát ezt teszem most én is, csak szimbolikusan, mert tisztes ajtófélfához veréshez nincs meg bennem a szenvedély. Ha volna, nem is kellene verdesni semmit. Mert a lehetőség megvolt, hogy Komlós Pétertől megtudjak mindent, vagy sok mindent, amit a zenéről, a szocializmus zenei életéről, hivatalokról, koncerttermekről, Ojsztrahról, Japánról,  és a vonósnégyesről lehet. Megtisztelt a bizalmával, a nyolcvanadik születésnapja környékén leültünk beszélgetni, hogy talán meg kellene írni az emlékiratait, de egyedül nem akar hozzákezdeni. Mondtam, hogy örömmel, mert tényleg örömmel, és hogy beszélek a kiadókkal. Beszéltem is, legalább az egyikkel, azt felelték, hogy nekik ezekre a művész életrajzokra nincs kapacitásuk, kedvük se nagyon, én meg átadtam a rossz hírt és belenyugodtam. 

Ma nem így tennék, de ma már mindegy, hogyan tennék, mert Komlós Péter meghalt. 

A hetvenedik születésnapja előtt beszélgettem vele először, nagyon jó mesélő volt, elmondta hogyan kezdődött a zenélés, hogy három és fél évesen azonnal hegedülni akart, nem zenélni, hanem rögtön hegedülni. Hegedült is, de közbejött a háború, tizenegy évesen folytatta. Aztán várt rá a nagy szólista karrier, de végül a vonósnégyest választotta. Weiner Leó és Mihály András volt a mesterük, hamar megindultak, ötvenegynéhány éven át tartották a színvonalat. Kérdeztem, hogy nem bánja-e azt, ami kimaradt, a főállású szólistaságot, de azt mondta, bolond lett volna tizenöt hegedűversenyért odaadni az egész vonósnégyes irodalmat. Csak Beethovenből tizenhat kvartett van. 

Közben azért szólózott is, koncertmester volt az Operában, tanított, élte ezt az életet, a kivételes zenészek kivételes életét, sok élménnyel, sok utazással, sok derűvel. Legalábbis én mindig csak ezt láttam rajta. Mikor újra kiadták az összes Beethovent, azt mondta, most másképp csinálná. Kicsit lassabban, hogy legyen idő mindent észrevenni. 

Egyszer összefutottunk a Kristóf téren, szó szerint összefutottunk, tél volt, karácsony előtt, én szorgalmasan edzettem magam, ő szellőzködött, magasan és elegánsan, ha jól emlékszem, egy csodálatos irhakabátban, kucsmában. Szervusz, szervusz. Láttad tegnap a Mezzón Domingót? Láttam, persze. Hát mit szólsz? Mondom: csodálatos. Csodálatos? Egy igazi művész! Egy enharmonikus modulációt lekövet hanggal! Hangszínnel!

Talán ebben is benne van minden, amiért szeretni lehetett és kellett Komlós Péter zenélését. A hihetetlen tudatosság és a vele annyira ritkán együtt járó lelkesedés.