Sziszegve se

Mindannyiunk alapélménye, hogy a film megszépíti a nyomorult kis valóságocskát, átlagos külsejű embereket játszanak el egyáltalán nem átlagos szépségű színészek, ez az ő jutalmuk a szenvedéseikért: megszépülnek az emlékekben. 

Hát most nem. Boguslaw Linda ugyan nem átlagos külsejű színművész, de sehol sincs az avantgárd festőhöz, Wladislaw Strzeminskihez képest. Mától játsszák az Emlékképeket, Andrzej Wajda utolsó filmjét. Lehet egy kicsit ümmögni, Wajda csaknem kilencven volt, amikor a filmet irányította, láthatóan bele volt esve a szép, fiatal arcokba, nem mintha ehhez kilencvennek kellene lennie. Csupa festmény a film, gyönyörűen megkomponált portrék, egy csokor virággal a háttérben, és szenvedés, szenvedés. Strzeminskit szépen és módszeresen kikészítette a rendszer az ötvenes évek legelején, a félkarú, féllábú festő elveszített mindent, amit el lehet venni tőle, munkát, tanítást, tanítványokat, fizetést és élelmiszerjegyeket, amíg az éhségtől és tuberkulózistól legyengülve össze nem esett az utcán. A lódzi Wajda nyilván látta többször is a festőt, amíg láthatta, és talán benne volt, hogy ezt a történetet el kell még mesélnie. Még elmesélhette, szabatosan, elegánsan, ijesztően, és hiába próbálnánk meg okoskodni, hogy most már minek, mert ő tudja jobban. Oscarra jelölt film, amely nyilván nem nyeri meg a díjat. De aki látta, átélte, annak mondania kell, ha nem is hallgatják sokan. Csak hogy tudják, nem mindenki hajtotta meg magát, mint ahogy azt szeretnénk hinni. Sajnos vannak rendes emberek, akik kényelmetlenné teszik az életünket.