Kicsit többre számítottam vagy többet reméltem a Baráti-Lugansky együttműködéstől. Nyilván van valami ok, hogy Baráti Kristóf kimozdult az ismerősök közül, nem Würtz Klára és nem Várjon Dénes a szonátapartnere. (Igazítok: Várjon Dénes nem szonáta- hanem kamarapartnere volt.) Persze azt már nem tudom, mi ez az ok, egy nagy turné vagy valami lemez, vagy tényleg a kísérletező kedv, mindenesetre vagány dolognak tűnt. Baráti Kristóf, akinek a fantasztikus hegedűs kvalitásaihoz soha nem fért kétség, hajlamos a bezáródásra, hogy egy kicsit magának játsszon, vagy magára eressze a sajtbúrát, koncert ide vagy oda, a legfontosabb dolog az, hogy én jól érezzem magam. Egy pillanatra sem mondom, hogy nincs igaza, de velünk mi lesz?

Az a csodálatos Baráti Kristófban, hogy tökéletesen kiszámítható (jó lesz), és tökéletesen kiszámíthatatlan (nem tudni, milyen a kommunikációs kedve). De egy olyan zongoristával, aki maga is elsősorban szólista, sőt, A kategóriás szólista, aki hozzá van szokva, hogy valami bonyodalmas kölcsönhatásban van a hallgatóságával, talán törik majd a búra, megküzdenek egymással, mi meg élvezzük ennek hasznát.  

Végül is: nem ez történt. Lugansky lehangoskodta Barátit a pódiumon, aki egyáltalán nem vette föl a kesztyűt, ha te zajongsz, akkor én biztosan nem fogok. Példamutató elvhűség, és akit elsősorban az érdekelt, hogy milyen az elhangzó szonáták (Debussy, Brahms és Franck) zongoraszólama, az elégedetten távozhatott.