Családi ügy

Mindjárt vége az évadnak, nem nálunk, hanem New Yorkban, pedig ez különleges évad volt, ötven éve költözött új házba a Metropolitan Opera, így nagy gálával ünnepelték az évfordulót. Ezer dolláros jegyek egyfelől, rádióközvetítés másfelől. A Met negyven énekese, múlt, jelen és jövendő. Kinek összejön, kinek nem sikerül a három-öt perc, amennyi a rendelkezésére áll, mindenki azt a következtetést vonja le egy ilyen eseményt hallva, amit szeret: az opera haldoklik, vagy már meg is halt. Az opera agyonverhetetlen, amíg jönnek az új és új tehetségek, akik énekelni akarnak, mert valamiért úgy érzik, erre van szükség. Vagy nekik, vagy a világnak. Mindegy. Megy a gála, váltják egymást az énekesek és a karmesterek, és egyszerre csak a színház vezetője, Peter Gelb lép színre. Taps, ő meg csak annyit mond, hogy: nem hittük volna, de minden valószínűség ellenére most kérem fogadják a szeretett Dmitri Hvorostovskyt. 

Hogy a jelenlévők hogyan reagálnak, azt csak hallom. Tényleg nem hittük volna, Hvorostovsky idén mindent lemondott, kiújult a tumor, meg valami tüdőgyulladásról is szó volt. A magam részéről a sötét lakásban, éjjel fél kettőkor páros lábbal ugrálom végig a Rigoletto-áriát, két kezem a fejem fölött, amíg a szegény atya ordítva könyörög a lányáért. Soha ilyen megindító Cortigianit nem hallottam, soha nem lett tőle ilyen fényes kedvem. A szünetben Susan Graham elmondja, hogy ugyanez történt a művészbüfében, bámulták a monitort, és ordítottak, tapsoltak, sírtak, nevettek. 

Azt akarom csak mondani, hogy lehet, hogy ez valami hisztéria, amely műholdon keresztül is terjed, de alapvetően azt hiszem, hogy az opera egy nagy bazi család. Nem kell szeretnünk egymást, de a végén mégis.