Egy hete van még, szegénynek, és vége, jövő vasárnap leveszik a műsorról az Amélie-t New Yorkban. Márciusban indult, szóval még egy musical a zenés darabok nagy temetőjében, pedig filmből van, tehát más is, meg ugyanaz is. Pedig a pénzes emberek igyekeznek minimalizálni a kockázatot, voltak próba előadások, minden okuk megvolt azt hinni, hogy ez végre össze fog jönni. Pedig tétje is volna a dolognak, folyton a musical megtorpanásáról beszélnek, beszélünk, hogy nem lehet bemutatni semmi újat, nem hisz a közönség a dalokban elmesélt szenvedélyben. 

Tényleg nem hisz. Mondjuk, én sem hinnék, mert engem már a film is halálra idegesített a bájolgásával meg Audrey Tautou betegre meresztett szemével, de a musical a nagy korszakában éppen ezt a naivitást szerette. Hogy van még egy sarok a színházi világban, ahol barátság, szerelem, e kettő kell nekik. Ahol ilyeneket lehet mondani, hogy ha egy ujj az égre mutat, csak a bolond nézi az ujjat. Igazi álbölcsesség, mert nyilván épp az a nem bolond, aki az ujjat nézi, aki mást lát, mint a többiek, de az ilyesmit hazaviszi a közönség, és elmondja a vasárnapi ebédnél. Mi több, az Amélie profin megírt zene, ennek minden előnyével, vagyis úgy szól, mint egy musical, és minden hátrányával, vagyis úgy szól, mint bármelyik musical. Na, majd mindjárt nem szól. 

Ilyenkor szokás a műfaj haláláról elmélkedni, itt kezdődik, amikor már nem kellenek az új darabok, a közönség megelégszik a régiek újra elmesélésével, átértelmezésével, új szereplőkkel és új rendezésekkel. Csak hát az opera sem halott, az operett is éldegél, hatalmas a kincsesláda, amelynek tetején üldögélünk. Eszembe jut Solti György, aki azt mondta, úgy halok meg, hogy Bach kantátáinak csak elenyésző töredékét ismerem. Miért volna ez baj?  

Van viszont mindentől függetlenül egy nagyszerű hírem: Fejérvári Zoltán megnyerte a montreali versenyt.