A híres történet szerint Karajan egyszer beült Bécsben a taxiba. Hová vihetem, kérdezte a sofőr. Teljesen mindegy, rám mindenütt szükség van. 

Ez történik mostanában Yannick Nézet-Seguinnel. Negyvenkét éves, szóval bírnia kell, de ha végignézi az ember két hetét.. Kezdi egy Bolygó hollandival a Metben. Utána átrepül Philadelphiába, mert ő a zenekar vezető karmestere. Koncert. Vissza a Metbe, a nagy gálára. Vissza Philadelphiába, újabb két koncertre. Másnap újabb Hollandi. Utána megint a Philadelphia Orchestra, de legalább most ők repülnek, a karmester marad New Yorkban, vendégszereplés a Carnegie Hallban. Nincs vége, mert indulnia kell Montréalba, ahol szintén ő a zeneigazgató. Nemhogy karmesterként, de hallgatóként is meggondolnám: kell ez nekem? És ha igen, vajon mire?

Sok mindent megért ilyenkor az ember Karajanból. Hogy néha az ember kénytelen trükközni, pózolni, zárkózni, mert szétesne különben. Vagy ha szét nem is esne, azt az érzetet nem tudja fönntartani, hogy a közönség most a zseni közvetlen közelében van, és ez a közelség minden fillért megér, mert az élet kivételes pillanata, mit majd mesélni lehet, amelynek hatása a hétköznapokban vagy a nehéz percekben is előkerül. Csak közben a világ is változik, ez a Karajan-féle felsőbbrendűség nem nagyon megy. Ha menne is, Yannick Nézet-Seguinnek biztosan nem állna jól. Viszont jönnek a kérdések: vajon mikor próbál, ha ennyit utazik? Persze, kimagasló zenekarokkal dolgozik, de ha már itt tartunk: vajon mennyi öröme van benne? Mi az, amit ebből még át is tud adni a közönségnek?

Lehet mondani, hogy ifjú még, 42 éves, habzsol. Most kell megalapoznia magát, ráér a nagy öreget játszani. Csak erős a gyanúm, hogy a koronának elég egyszer leesnie a fejéről. Vissza lehet tenni, de a horpadások megmaradnak. Aztán lesznek egyre többen.

2020-tól Nézet-Seguin a Metropolitan zeneigazgatója. Tervei szerint megtartja mellé a philadelphiai állását.