Aida nyerít

Ugye, azt szokták mondani, hogy a szépség előny, hogy két egyforma tudású titkárnőből érthető módon a szebbiket fogják választani, és nincs ez másként a művészetben sem. Két egyforma hangból az lesz a sikeres, amelyik a szebbik testben lakozik.

Nem tudom. Bennem most már mindig a gyanú ébred, ha valaki operát énekel és jól is néz ki. Ne nézzen ki jól. Az opera maradjon meg a kövér néniknek és hormonzavaros bácsiknak, ne legyen illúzió, ne érezzük azt, hogy nahát, ez tényleg egy éhező költő. Énekelje el, hogy az, és boldogok leszünk mindannyian.

Aida Garifullina juttatta az eszembe a problémát, aki azért tényleg csinos, tatár hercegnő, és négy éve Operaliát nyert, papírja is van róla, hogy tehetséges. Aztán bekerült az újságokba, mint a visszavonult teniszező, Marat Safin babája, meg bekerült saját jogon is, hogy Bécsben énekel, és milyen szép. Tényleg az, bár egy kicsit kényszeresnek érzem ezeket a fejtartásokat, a bal orcámat tessék nézni, nem tartom oda a másikat. Idén megjelent az első lemeze, kicsit nehéz követni a válogatást, orosz áriák többnyire, de a Szadkóból a Hindu dal is köztük van átiratban. Meg a Lakmé, mert azt énekelte a Florence című filmben (akkor nem nagyon tűnt föl), Júlia keringője, mert azt muszáj.

Együttérzek mindenkivel, akinek harcolnia kell a sztárságért, de azért magammal is együttérzek, akinek hallgatnia kell Aida kisasszony koloratúráit, és úgy érzem, eleve korlátozottak a magasságai, és időnként mintha nyerítene. Azon gondolkodom, hogy ha csúnya volna, akkor is ezek volnának-e az igényeim, vagy megértően azt mondanám, fiatal még, van ideje. Nem ébreszt a szépsége fokozott igényeket, hogy tessék megfelelni ennek a külsőnek?

Persze, tudom. Ha csúnya volna, lemeze sem volna, nem volna miről beszélni.