A legszebb öröm

Nem értem magamat sem, miért tölt el némi, nem is kevés sötét örömmel az Arthur király bukása. Nem azért, mert megmondtam, hiszen nem mondtam meg, nem azért, mert egy kissé beleszunyókáltam a történetbe, mert van olyan mozi, amelynek már a főcíme is álmosító, és a stáblistája a boldog ébredés. Ahogy mások, én sem nagyon érzem alkalmasnak Charlie Hunnamot egy ilyen főszerepre, túl ostoba a  nézése hozzá, ahogy mások, én is megörültem David Beckhamnek a lovagok között, pedig, ugye, neki is elég buta a nézése. Tartok tőle, hogy Guy Ritchie bukásával a műfaj is bukni fog, nem fognak páncélos filmeket készíteni egy ideig, és ne tévedjünk, ettől csak a hülyeség győz, kamionná változó robotokkal lesz tele a vászon, az meg tényleg nem tudom, kinek jó. Még nem világos, mennyi a veszteség, de sok, több, mint a filmbe ölt pénz, mert sokat költöttek a reklámozásra is, voltak játékok, Amerikában a buszokat is Arthurra festették, hátha. 

Ennek mind képtelen vagyok örülni, nem esik jól, ha mások anyagi károkat szenvednek, még akkor sem, ha miattunk vesztenek, mi nem szánjuk rá a pénzt erre a szürkés-kékes-metálos kardozásra. Mégis úgy érzem, Guy Ritchie azt kapja, amit megérdemel. Ha hülye volna, ha a filmben csak a megvalósítás érdekelné, ha csak azzal foglalkozna, hogyan lehet lassítva képen törölni a másikat, akkor minden rendben volna. De azért van a filmek listáján egy Blöff is,  A Ravasz, az Agy stb, a RocknRolla (elfelejtettem a magyar címét), amelyeknek mind ereje van, tempója, színészei, mondanivalója. Ott vannak a reklámfilmjei, viccesek és szokatlanok. Meg itt van Arthur kardja, és akkor azt mondja az ember, hogy persze, a tehetség arra való, hogy elpocsékolják. De ne erre. 

Ahogy egy tehetséges rendező mondta első filmje végén: tessék fölébredni.