Pontosan nem értem az okát, de májusban bejelentik, hogy ki kapja meg októberben a legjobb amerikai humoristának járó MarkTwain-díjat. David Letterman az idei győztes, mondjuk három évvel a nagy rivális, Jay Leno után, de azért remélhetőleg örül neki.
Én örülök. Emlékszem, amikor először láttam őt a tévében, és egy kissé megdöbbentett, hogy ilyen is lehetséges. Magabiztos, okos, gyors, vicces, de közben nagyon természetes. Pont nem az, amit az ember a tévétől várt. Már akkoriban sem az, most meg már tényleg nem is lehet ezt várni, ezt a meghitt kapcsolatot egy esténként rendszeresen visszatérő fazonnal. Két éve visszavonult, azóta láthatóan nem borotválkozott, talán így jelzi, hogy ne is számítsunk rá, ő már pátriárka, és nem humornyik. Igaz, hogy akkor meg minek díjazzák?
Messziről indult, valaha időjárásjelentéssel foglalkozott, állítólag akkor is voltak vicces benyögései, aztán stand-upos lett, közreműködő a Johnny Carson-showban, végül ő ült az íróasztal mögött a hülye szemüvegével. Eszembe jut az időjós Horváth Szilárd, akiről azt hittem, megvan benne ez a képesség, a sok hazai dumagép, akikről már igazán ritkán gondolok bármit is, és a hülye tanulság: ezt a tévét, mint műfajt mintha nem nekünk találták volna ki. Nálunk aki nem rossz, az idővel azzá válik, ezt jelenti a karrier.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.