Az olasz énekes

Nem tudok szabadulni a szombati Rózsalovagtól, nem mintha nagyon szeretnék, kellemes a rabság. Hallgatom a klasszikus Karajant, értem a klasszikusságát, csak azt nem, hogy miért épp Christa Ludwig Octavian, amikor olyan nőies a hangja, hogy akusztikailag soha, egy pillanatra sem tűnik fiúnak. Annyira nem, hogy ő a Tábornagyné a Bernstein vezényelte, kissé harsány vagy mondjuk így, erős színekkel festett változaton. Igaz, az viszont eléggé nehezére esik - érződik, hogy Bernstein sem Straussban, sem az operában nem otthonos.

Az igazi kaland azonban az olasz énekes. Egyetlen ária, meg annak némi folyománya, amíg rá nem reccsennek, hogy hagyja már abba a kornyikálást. De az ária kéjesen szép, amolyan ostobácska szöveggel, hogy próbálja magát felvértezni a szerelem ellen, de hiába, két szép szem sugára áttör a páncélon. Hogy ebben a picike dologban mennyi csoda van, azt talán nem is kell mondogatni, Strauss egy legyintéssel mutatja, hogy tudna ő, ha akarna, népszerűnél is népszerűbb olasz operát írni, de akármilyen megalkuvó is a természete, ebben az egy kérdésben, a zenében nem ismeri a ravaszkodást, azt írja, ami ő, amit csak ő tud. Tetszik vagy nem tetszik. Nálunk, ugye, inkább nem tetszik, Richard Straussért még mindig lehet harcolni - ha nem is pont A rózsalovagért. 

A kérdés az, hogy vajon a lemezkiadók és szereposztók mennyire jönnek rá az ebben rejlő lehetőségre. Meg lehet hívni egy sztártenort, aki miatt esetleg jobban veszik a lemezt, aki egy percre máshová emeli a történet mellékes pillanatát. Ebben is rendkívüli volt a Metropolitan előadása, Matthew Polenzani a fehér öltönyében, Puccini-bajuszával elképesztően énekelt, majd szignálta a klasszikus, törékeny anyagból készült lemezét, és úgy távozott. Nem ment messze, ő volt az előadás házigazdája, kék öltönyben, ősz hajjal, aztán meghajolni a darab végén, két felvonás múlva visszaöltözött. 

Nyilván nagy sztárt nem könnyű meghívni erre a két percre a színházba, de lemezen - miért is ne? Solti Pavarottival énekeltette az áriát, szándékai szerint gúny nélkül, de mai füllel hallgatva van benne némi fricska: jön egy manus, és ordít, mint a szakadt szamár. És közben a szakadt szamár mégis elképesztő technikával ereszti ki a hangját, süvít, száll, mindent betölt, és nincs mit magyarázni rajta. Olasz énekes, a szó legjobb értelmében. Ha bután interpretál, annyi baj legyen, amíg így szól. Mindez 1968-ban, amikor még de messze is volt a három tenor. 

Bernstein válasza rá Domingo, három évvel később. Nagyon fiatal a hang, de nagyon szenved ezzel a magas fekvéssel, végig azt érzi az ember, hogy engedje el már valaki ennek a szegény tenornak a torkát, mert így nem lehet normálisan énekelni. Persze, hogy lehet, de megint azt érzem, hogy nem is az a csoda, hogy Domingo ma is énekel, hanem hogy 1972-ben is tudott, mert úgy nyomja, szorítja, kínozza magát, mint akinek már csak hónapjai vannak hátra a színpadon.   

A hónapokból évek lettek meg évtizedek. Tudjuk, mennyit nyertünk velük, de azért jobb,hogy az olasz énekes nem maradt Domingo repertoárján.