Összetöröd. Vagy valami egyéb szörnyűség történik. Elveszítünk mindent. Nem azt mondom, hogy egy opera, akár egy klasszikus opera minden hangját tiszteletben kell tartani... Illetve ezt mondom, de nem komolyan. Még a Figaro házasságát sem szoktuk teljes egészében hallgatni, Marcellina és Bartolo áriáját kiveszik, különben soha nem érne véget. Tessék úgy dolgozni, mint Wagner, hogy annyi fáradság zökkenés nélkülire meghúzni az operáit, hogy inkább nem is teszik. De egy zárt számokból álló műnél szinte elkerülhetetlen, hogy meg ne induljon a szabás-varrás, ezt egy kicsit kivesszük, ezt ésszerűsítjük, mindenki jól jár. Az alap magatartás így is az szokott lenni, hogy a 20. századiakat békén hagyjuk. Nem lesz vége a Kékszakállúnak az ötödik ajtónál, mert utána úgyis csak szomorodik a történet. 

New Yorkban, a Heartbeat Operában most nekiestek a Pillangókisasszonynak, hogy a darabot csak úgy lehet megmenteni a jövőnek, ha alaposan átdolgozzák, mert a szövegkönyv annyira ósdi, annyira sztereotip, csak a szenvedő kis keleti nőt mutatja meg, aki vár és vár, és hagyja, hogy a világ menjen a maga útján, ő meg kiszáll, négy évig csak éhezik, végül eldobja magától az életet. 

Sztereotip, de hát ez volt az akkori nyugati gondolkodás, tulajdonképpen már az nagyon szép, hogy valakinek feltűnt, a japánok is emberek. Mondjuk most és mondjuk mi. De persze attól még a közhely közhely marad, a keleti emberek a nyugati színpadon most is probléma. Mint ahogy ma hüledezünk azon, hogy Mickey Rooney játszotta a japán lakót az Álom luxuskivitelben filmváltozatában. És hogy. Vagy hogy Stahl Judit parókában, szemüveggel, fogsorral hunyorgott a tv2-n, hogy ő japán riporter. Nem akarok utólag sem felháborodni rajta, viszont ma ilyen műsort aligha lehetne elkészíteni. De jó, hogy változunk.  

Mindez vajon miért nem érvényes az operára? Az új Pillangókisasszony a második felvonással kezdődik, nincs ez a jól eső haha-hehe, hogy de hülyék ezek a népek a ruháikban, meg a bonc nagybácsival. Nincs öngyilkosság sem a darab végén, mert miért is ölné meg magát Butterfly, pláne így, szeppuku, meg a papa kése.

Jó, minden jó. Csak egyet nem értek pontosan: miről szól akkor a darab? Mert ha tűrhetetlen a történet, akkor nem kell hozzá Puccini sem, ő pont ezt a tűrhetetlent zenésítette meg. Vagy fordítva: ha Puccini kell, akkor el kell viselni  sztorit, el kell viselni (ha nem is feltétlenül) az áljapán szemfestést, a fehérre mázolt arcot. A jövő mégiscsak a múlt. Lehet, hogy kettős tükrözéssel, és azt éljük át, amit a 20. század első harmadában éltek át a nézők, és magunkban tudjuk, hogy félre lettek informálva, azon bőgnek, ami soha nem volt. De Júliával sem úgy történtek a dolgok, ahogy Shakespeare meséli, mégis rá akar hasonlítani minden szerelmes.