A mennyország után

 Azt szerettem volna elmesélni, hogy én már olyan öreg vagyok, hogy láttam Eliahu Inbalt akkor is, amikor még volt haja, de rájöttem, hogy nem így van. Amikor először láttam, akkor már ugyanez a madárember volt, csak sötét hajaszálakkal. Csak volt egy lemezem, Schumann-művek, amelynek a hátlapján volt látható Inbal hajjal. Szóval egyszer majd olyan öreg leszek, hogy elmesélem majd, láttam Vörös Szilviát, amint  a Mahler 3. szimfóniában énekelt, és nagyon tetszett a hangja gazdagsága, az előadásának tisztasága és komolysága. Hallottam a szimfóniát is, és majdnem nagyon tetszett az is. Már maga a folyamat is, hogy beszédelgett a zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, és nagyon elveszettnek látszott, egyáltalán nem keltették azt az érzést, hogy egy csapat kultúrgladiátor most nekiesik a leghosszabbnak mondott szimfóniának, és a fülünknél fogva rángatnak be a mennyországba, vagy legalább a komponisták Parnasszusára, ahol Mahler elnököl, és azt magyarázza Beethovennek, hogy...

Mert tényleg Beethovennek magyaráz. Meg saját magának is, aki Beethovent követte a 2. szimfóniában, eljutva a végsőkig, a teljes zenekarig, és addig, amikor ez már kevés, meg kell szólalnia az emberi hangnak is, világgá kiabálva, hogy Feltámadunk, feltámadunk! A zene soha nem az ötlettől, hanem a megvalósítástól lesz zseniális, de nem ártanak az ötletek sem. És itt vannak. Például ez, hogy vissza lehet venni a szót az emberi hangtól, hogy nem a teljesség az, ahová megyünk, hogy lehet tenni még egy lépést tovább. És akkor jönnek a vonósok, beszélnek, de mégsem beszélnek, nincs szöveg, csak a szívet feszítik húrnak, és a mennyországban hívőknek azt mondják, hogy ne féljenek, onnét is van tovább. A mennyországban nem hívőknek meg azt mondják, innét is van tovább. Akinek életközepi válsága van, az hallgassa meg a 3. szimfóniát, és elmúlik tőle. Egy időre, legalábbis.

Akkor is elmúlik, ha épp azt akarnám elmesélni, hogy Inbalnak ez a végső lépés most nem sikerült. Nagyszerűen elirányította a zenekart, nem hagyta, hogy a Müpa által odaszervezett gurulós videokamera dorombolása kizökkentsen bárkit is, ebben az óriási hangszeres kavalkádban biztos kézzel teremtett rendet, idemutat, odamutat, ha kell, ráénekel, mint egy hatkezű rendőr a Piazza Venezián, ezt engedi, azt megállítja, gyorsabban, lassabban, vagy pont így. Csak amikor a szimfónia ötödik tételének meg kell szólalnia, akkor lesz ez hirtelen kevés, akkor nincs az a meleg szín, a bensőséges és megnyugtató hang, a szeretet zenei kifejeződése, az érzet, hogy hiába hisszük, hogy az emberi hang a csúcs, az emberek leginkább szavakat énekelnek, és a szó bizonyos pillanatokban kevés. Még az énekelt szó is. 

Hát jó, gondoltam, akkor ma csak bepillantottunk a mennyország kapuján. Nekem igazán nem sürgős.