Mást nem mondhatok, mint hogy pech. Személyes pech, de pont most és pont itt nem nagyon jött be Sergey Khachatryan hegedülése. Annyira igen, hogy azt mondjam: tud, de ennyit megmondhattam volna az előző pesti fellépése alapján is, vagy a nagy, nemzetközi hegedűversenyeken szerzett első (néha és kivételesen második) díjai után is. Foghatjuk a műre, talán az a vihar, szenvedélyesség, amely a Brahms Hegedűversenyhez kell, az rá pont nem jellemző. Tegnap biztosan nem volt jellemző. Foghatjuk a helyszínre is, jó messzire lehet kerülni egymástól a Müpában, szól az egész zenekar, benne az ő jól fölismerhető, de a műhöz éppen nem illő incergése. No lám, foghatjuk a fejünkön billegő vaskalapra, fülünket szorongató vasfejhallgatóra is, nem vettem észre, hogy mennyire más, mennyire új és találó a darabnak ez az értelmezése.
Hát: nem. A kicsiséget vettem észre, hogy igen, ott messze valami parázslik a mezőn, egyszer lángba borítja a világot, de nem most. Valahogy úgy érzem, hogy a Brahms Hegedűverseny ezt a lángokban álló állapotot mutatja. Ezt, ami nem most. Majd egyszer, máshol, más művekkel. Csak el ne feledjem, hogy még maradt bizodalmam.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.