Frenákból faragott

Nem tudom, ez is a  hatás vagy a szándék része, de viszonylag érdekes. Ahhoz szoktunk, hogy ha egy este nézzük a két Bartók-balettot, akkor valami minőségi sorrend is fölálljon bennünk. A fából faragott királyfi minden csodálatossága ellenére sem olyan erős, mint A csodálatos mandarin, több benne az üresjárat, a nagy pillanatok meg mintha túlságosan rövidek volnának, vagy csak nem térnek vissza kellő hangsúllyal. Szóval a Királyfi a kisebb testvér, tisztában vagyunk az értékeivel, de nem szeretjük annyira. Kivéve most, amikor annyira átélhetetlen a Mandarin, hogy elkezd ragyogni mellette a balett-öcsike.

Nyilván egyszerűbb volna a helyzet, ha jól és könnyedén tudnám olvasni a Frenák-nyelvet, ha érteném, miért így és miért nem másként, miért vannak ilyen tömegben a tündérek és királyfiak, királylányok és bábuk. De nem megy. Csak a csodálkozás marad, rögtön az első jelenetnél, amely olyan, mintha a műkorcsolya világbajnokság gáláját kapcsolták volna, nagyon pörög valaki, és mögötte a kék sík. Igaz, az viszont ferde. Aztán lassan ellepik a színt a zakósok és az alsónadrágosok, és az értetlenségnek megvan az az előnyös hatása, hogy egyszerre két történetet kapok. Az egyiket játssza a zenekar, a másikat táncolják. A kettőnek nincs mindig köze egymáshoz, néha a gesztust sem láthatjuk meg, csak a zenében van ott, néha csak mást látunk, mint amit megszoktunk, mondjuk az elromlott fabáb botladozása helyett hárman csattognak, magas sarkú cipőben. Olyan, amilyen, de azért van egy nagy tanulság az operásoknak: ha itt ez a szép színház, akkor vajon miért nem használják?