Persze, hogy van egy kis magyar narancs érzet, kicsi, meg savanyka. Amikor a városban mindenki a kóválygók arcába akarja kiabálni, énekelni, suttogni, hogy itt vagyunk, élünk, fontosak vagyunk, nekünk ennyire telik. Ettől még igazán nem rossz Vincze Ottó munkája. Nincs is rossz helyen, a Giudeccán, az Ostello előtt, közel a Redentore. Odabent csupa diák, kijönnek, és szembesülnek ezekkel a szép, nagy biliárdgolyókkal. És azt mondják, amit mondani kell: de jó. Ami másutt sík, az itt víz, és, ugye, a víz is lehet sík, de az itt éppen a biliárd halálát jelentené, nem koccannának a golyóbisok. Erről azonban szó sincs, nagy a hajóforgalom, hullámzik a tenger, a golyók lökdösődnek, koccannak (bár a hanghatás sajnos elmarad). Nem fényképezik le annyian, mint Damien Hirst óriáskígyó által szorongatott, ágaskodó lovát, nem tátják rá a szájukat, mint a sokemelet magas, lefordított, arany kémcsőre, nem oly mély mint egy kút, és nem olyan széles, mint a templomajtó. De megteszi.