A legnagyobb újdonság a monogram, eddig Hieronimus Bosch volt a festő általánosan elfogadott neve, most Jheronimus lett a Dózse Palotában. Amúgy nincs semmi újság, kicsit becsapós az egész kiállítás-akció, nem gyűjtöttek össze semmit, azokat a képeket lehet látni, amelyeket erre járva mindig látni lehetett. Legfeljebb átcipelték a festményeket az Accademiáról a palotába, itt is, ott is hosszúak a sorok, harcolni kell az elragadtatásért. Ámbár, hogy ne legyek igazságtalan, a Dózse Palotának vannak hosszú napjai is, 23 órás zárással. Bosch gyűjtője és rajongója volt Domenico Grimani bíboros, azért kerültek az északi képek ide, délre, Velencébe. Idegenben vannak, mintha kicsit melegük is volna, mintha a nagy Tintorettók között ezekre az aprólékos dolgokra sem idő, sem figyelem nem jutna. Más a technika, Bosch nem rajzolós festő, ecsettel kezdi, nem imádja úgy a szépen kacskaringózó vonalakat, mint az olasz kollégák. A témája azonban univerzális, mint a vele hozzávetőlegesen egyidős Botticelli Isteni színjáték illusztrációiban: mi lesz velünk a halálunk után? Bosch filmet forgat, ugyanaz a lélek indul meg az úton. Vagy sok magányos látja meg a fényt, amit azóta a halálközeliek és megállt szívűek mesélnek? Alagút, és nagy fény, angyal kíséri a pucér lelket, amely mint egy kába lepke, szinte belehullik ebbe az örök világosságba.
Bár érteném, miért találják ezt egyesek annyira megnyugtatónak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.