Korai horror

Hogy mi mit keresünk vagy mit találunk meg Bosch művészetében, azzal még csak-csak elboldogulunk. A meg nem tapasztalhatót tapasztaljuk meg, a hirtelen méret- és léptékváltásokat, egy arcot a háttérben, fehéren és idegenül, miközben annyi szörnyű dolog történik az előtérben. Annyi okunk van félni, és Boscht nézve legalább tudjuk, mitől félünk, és elég becsukni a szemünket, hogy ne kelljen szorongani. Az már más kérdés, hogy mi a műsor a lelkünk moziján, hogy mit vetítenek a szemhéj belső oldalára, de nagy valószínűséggel nincs olyan fantáziánk, mint a régi, németalföldi mestereknek.

 De mit találtak ebben szépnek az olasz gyűjtők? Akik hozzászoktak, hogy azt látják a képen, amit szeretnek, a kék eget, zöld mezőt, határozott arcvonású, szép embereket, felhőket, fákat, a körülöttük és körülöttünk lévő világ csodáit. És akkor jön valaki északról, és lefest egy keresztre feszített szakállas nőt, Szent Wilgefortis. Az emberek gyalázzák szegényt, ordibálnak, mutogatnak rá. Mellette a triptichon két oldalsó képén Remete Szent Antal lát szörnyűségeket, a másik oldalt pedig két, beszélgetésbe merült emberrémség mögött hajók süllyednek a tengerbe, úgy szép az élet, ha zajlik. Csakhogy a röntgensugaras átvilágítás megmutatta, hogy eredetileg nagyon is csöndes, nyugodt, mediterrán jelenetek voltak, mező meg ég, imádkozó főalakkal. Na ez az, amiből az olasz megrendelő, köszöni, de nem kér, ilyet a saját festők is tudnak. Tessék borzalmasnak lenni, mondták Boschnak, aki erre a csaknem kész képet gondosan átfestette, legyen nektek sötétség és kukacok, patkányok és hüllők. Ilyen esetekben mondta azt Luther, hogy: "Ördög, máris a nadrágomba szartam." Az olaszok talán csak annyit tettek hozzá: de jó, hogy nem kell emiatt beutazni a fél világot, a szörnyűség házhoz jön.