A nagy képzőművészekből Velencében hajónév lesz, ott úszkál a vízen Raffaello, Donatello és Michelangelo, talán ezt játsszák a mennyországban snóblizás helyett, az nyer, akinek nagyobb a vízkiszorítása. Mellettük Bellini igazi sztár, mert koktél lett belőle, baracklé és pezsgő keveréke. A rózsaszín a pohárban némileg hasonló a fatáblára kent rózsaszínekhez, és néha vitatkoznak csak az emberek, hogy a név a festő Bellinire vagy a zeneszerzőre utal. A festőre.
A tengertől beljebb, sokkal-sokkal mérsékeltebb vendégjárás mellett, Coneglianóban éppen Bellini kiállítás van, Rovigóból vitték át az anyagot. Már a címnél érdemes figyelni, Bellini és a bellinisták, nem kell nagyon játszani az "engem át nem vernek" turistát, hogy tudjuk, több lesz a követő, mint a Giovanni Bellini-kép a falon, de voltaképpen épp ez az, ami érdekel. Nem is magukban a követők, bár Andrea Previtali könnyes szemű fiatalemberénél sokkal szebbet nem kívánnék a szobám falára, mint inkább az, hogy talán megérti az ember a folyamatot. A velencei festészet történetét, hogy miképp is lett Belliniből Tintoretto, a világosságot, választékosságot, a szellem napvilágát jelentő napfényes képekből miképp lesz ez a padlizsánszínű, barna és bordó őrület, csavarodás, izmozás, örök vihar. Valahogy ez Rómában érthetőbb, jön Michelangelo, és mindent elvisz a végletekig, hogy aztán két generáció bizonygassa, ő nem a vég, hanem csak a kezdet.
Egy ideig biztatónak látszik a helyzet, Bellini Madonna süti le a szemét koktélszínű köpenyben, Jézus körülmetélése, ezerszer restaurálva és átfestve, szerencsére pont az nem látszik, amiről szó van. Szépen, lassan vonják ki a napfényt és a zöldet a képekből. Nem nagy a kiállítás a Sarcinelli palotában, és tényleg olyasmiket néz meg az ember, ami mellett esetleg elsétálna egy nagy múzeumban. Csak válasz nincs semmire. A kiállítást négy Tintoretto-portré zárja, szakállas fejek. Épp úgy egy másik világból keresik a tekintetünket, ahogy szokták. Az ember rezgő fejű, öreg velenceinek érzi magát velük, aki sopánkodik, hogy nem arra ment a világ, amerre mennie kellett volna. Most már, persze, mindegy.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.