Kriptában csörögnek a halottak

Nem tudom, miért gondoljuk, hogy a halottak gonoszak, hogy félni kell tőlük, és jobb, ha szaladunk, ha egy hiányos fejű nő veszi üldözőbe az embert, pláne, ha meg is akar csókolni, de azt azért belátom, hogy amikor éretlenkedek egy múmiás filmet nézve, akkor voltaképpen ugyanezt teszem. Szaladok a koponyacsont és az összeszáradt kezek elől. Hiába képzeli az ember, hogy ő már ezen túl van, és azt remélte, hogy a film végén megmagyarázzák, amit a szereplők sem értenek, vagyis hogy miként kerültek ezek a hatalmas, egyiptomi kövek Mezopotámiába, ez nyilván csak valami hűvös hullám, megnyugtató józanság. Mitől félnék, még ha 3D vagy IMAX, akkor is csak film. Jaj, mennyit röhöghettek, amikor el kellett úgy félelmetesen kúszni a háttérben.

Egyszer volt hasonló élményem, modern táncestet néztem meg egy vidéki színházban, és a katarzist fokozandó a táncosokat elvegyítették a közönséggel. Amíg a kólámat iszogattam békésen, a lábam mellett pókjárásban elsétált egy kifestett arcú művész.

Közben meg nagyon is valóságos küzdelem folyik a halál ellen. Tom Cruise, akiről mindig elmondták, hogy vagy a génjei csodálatosak, vagy a plasztikai sebésze, az emberélet útjának jóval több, mint a felénél kénytelen lassan föladni a harcot. Mindenféle emberi szövetek hiányoznak az arca szem alatti részéről, ugyanakkor az arcrész maga olyan feszes, mintha pont a forgatás napjára lobbant volna be a foga. Tíz éve gúnyos mosollyal nyugtáztam volna, hogy a hiú majom mit meg nem tesz a konzervációért. Ma inkább megilletődve nézem, mint valami hollywoodi Leonidászt: tudja, hogy veszíteni fog, de harcol az idő ellen.