Basszus

Baj az, ha nem jön az eksztázis? A megrendülés, ha elmarad, ha ezek a furcsa rezgésszámok nem rendezik át a sejteket, nem új ember áll föl a székéből a szünetben, és nem még újabb indul a koncert végén hazafelé?

Nyilván egyszerűbb a válasz, ha látszik az előadón, hogy ilyen szándéka nem is volt, ő csak énekelni jött, teljességgel alapdarabokat, három Verdit és két Wagnert.

Napra meg tudom mondani, hogy mikor hallottam először René Papét. Nem azért, mert olyan csodálatos az emlékezőtehetségem, hanem mert az esemény volt rendkívüli. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján vezényelte a Requiemet Solti György a Stephansdomban, a négy szólista között két új csillaggal. Cecilia Bartoli volt az egyik, és egy drezdai fiú a másik. Lehet epéskedni, hogy gyorsan hoztak két új csillagot, és ma már látjuk, hogy mindketten éltek is a lehetőséggel, világra szóló pályát futottak be, Bartoli a repertoárt is megújította, Pape alkatilag, hangilag ilyen nagy változások elindításra alkalmatlan volt, de lett és maradt az első számú német basszus. 1991 decemberében volt a koncert és annak közvetítése, az huszonöt és fél év, Solti választása igazolva van.

Most hiába izgul az ember az alkalom miatt, René Pape mintha inkább csillapítani akarná a kedélyeket. Kotta mögé áll, bele-belenéz, nincs ez a közönség ellen indított roham, én is olyan vagyok, mint ti, csak van hangom. Elképesztő, ahogy megszólal a Fiesco-áriában, de ezt a hatást nem is éri el még egyszer a rendelkezésre álló pár percben. Aztán, az Aida-balettzenével és a Banquo-áriával később maga is csodálkozik, hogy mekkora a sikere, nahát, visszatapsolták, kicsit olyan furán rándítja meg a vállát, de aztán a Fülöp királyt tényleg nagyon odateszi. Nem is hanggal, nem is muzikális brummogással, hanem törődöttséggel, csendességgel, fájdalommal. Ahogy kell is: az öreg király épp most jött rá, hogy szebb az ősz és legszebb a tél, hogy birodalmában nemhogy soha nem megy le a nap, de soha nem kel már föl. Jó koncert ez, még ha két szám között a karmester Jonas Alber lötyögését is nézni kell.

A második rész Wagner, mintha Pape is a régi típusú énekesek közé tartozna, akik az anyanyelven előadott operai jeleneteket sokkal intenzívebben tudják tolmácsolni. És amikor megnyugodna az ember a frissen kidolgozott elméletében, akkor az egyetlen ráadás a Pomádé király áriája. Ami nyilván nem anyanyelvű, de nagyon szép magyar kiejtéssel hangzik el, a záró mélységeknél egy kézmozdulattal jelzi, hogy ez már szörnyű mély, persze, azokhoz egy Székely Mihály kellett, de tényleg ez a koncert csúcsa, nincs miért tovább folytatni az együttlétet. Pape is megfogja a kottatartóját, azzal távozik. Azért jöhetne máskor is.