Sokadik

Ahányszor csak lehetett, megnéztem a Wagner-napokon A Rajna kincsét, hol vidáman, hol szenvedve, de eddig még soha nem tűnt föl, hogy mennyire politikai ez az opera. Hogy leginkább mégis arról szól (vagy mondjuk így, itt, most, ezzel a szereposztással arról szól), hogy van egy hatalom, amely nem jön rá, hogy az alárendeltek hajlandóak együttműködni, elviselnének mindent, ha békén hagynák őket. Így aztán nem hagyják békén őket, nem is tudják békén hagyni, hiszen a hatalom- és vagyongyarapításhoz tisztességtelennek kénytelenek lenni, olyan szerződést kötnek, amelyet eszükben sincs betartani. Márpedig valakinek, valamiből fizetni kell. 

Élünk, mint a mostanában megint sokat emlegetett Kádár-korban, keresnénk a különalkunkat, vagy a modus vivendit. És itt van mindkét lehetőség, a látszólagos együttműködés és a nyílt szembenállás. Logeként tanácsokat adhatunk, és a felelősséget lepöcköljük, nem mi írjuk alá a szerződéseket, mi csak szavakkal dolgozunk, és ha jön a baj, csak arrébb lépünk, hogy "jaj, én szinte már szégyellem, hogy közétek tartozom." Tartoztam. Dehogy tartoztam, semmi közöm hozzájuk. Vagy Alberichként nyíltan szembefordulunk, és cserébe elveszik, amink van, megaláznak, nevetségessé tesznek, hátrakötik a kezünk vagy a sarkunk, és mi köpködhetünk. Nyállal vagy szavakkal. 

Melyik szeretnél lenni, kedves néző? És miért nem lehet válaszolni azt, hogy csak egy kedves néző, akit ez az egész nem is érint, csak zenét hallgatni jött? Még azt is mondanám, hogy vajon miért nem jár ez a sok, öltönyös közellenség a Müpába, de inkább ne járjanak.