Az istenek temetése

Bealkonyul nekik, meg is haltak, és el is lettek temetve. Az utolsó rész is lement az első Ringből, és ha van is bennünk szorongás, hogy nem mindig vannak úgy a folytatások, ahogy ígérni szokták, tegyünk úgy, mintha igaz volna: a mű pihen, az előadás két év múlva új körforgásba kezd. 

Nem voltam biztos a méltó befejezésben, meglepően gyenge férfiakkal vágtunk neki az utolsó szakasznak, Daniel Brenna úgy, ahogy van, alkalmatlan Siegfried, se hangja, se technikája, se jelenléte, se semmije. A Hagent éneklő Rúni Brattaberg egy kicsit közelebb áll a saját szerepéhez, hangja volna, jelenléte is, meg magassága is. Az utóbbi azonban csak testi értelemben, ahová a szólam szerint föl kellene kapaszkodnia, az nincs meg. Ha van ebben valami csavar, gonosz törpeivadék, szenvedjenek csak tőle a hallgatók, nekem ez túl elmés ötlet. 

Van egy másik elmés ötlet, hogy egy Wagner-opera voltaképpen olyan, mint a zöldborsófőzelék, van a csuszpájz, vagy micsoda, szóval az, ami főzelékké teszi a főzeléket, az állag, és vannak a zöldborsók, a lényeg. Mintha az lett volna az elv, hogy a borsóval minden rendben legyen, a többi majd lecsúszik vele, és valóban: a nagy jelenetek harcos és szenvedélyes megszólaltatása feledtetni tudta az alapállapotot. Siegfried halála után Iréne Theorin a zárójelenetben tudatosította, hogy voltaképpen miatta és ezért a megrázkódtatásért, ezért a tűzvészért-árvízért jöttünk, ettől emelkedik a pulzus, ezzel jövünk föl a víz alól. Úgyhogy nagy levegőt, mindenkinek, mert legalább két évig kell visszatartani.