Ünnep után

Ne menj el, mesélj. Hát már megint itt vagyunk, mint amikor vége, de tényleg vége a karácsonyozásnak, leszedik a fát, iskolába is kell menni. Amíg tartott az ünnep, igazán annyira egyszerű volt, mondtuk, hogy ez most jó, ez kevésbé, ennek örülünk, ezt tudomásul vettük. De amikor vége az egésznek (jelen esetben épp a pótkarácsonyról beszélek, a nyári napforduló közös wagnerozásairól), akkor csak az marad, hogy mégis mennyire jó volt itt lenni. Hogy ne menj el, mesélj. Hogy itt maradunk a hétköznapjainkkal, rövidnadrágos gyerekek, és elszáll a galamb a kezünkről. 

Rendben van, visszatér, és ott ülünk jövőre is, remélhetőleg teljes létszámban, jönnek a lelkesek és jönnek a fanyarok, jönnek az alvók és jön az amerikai házaspár a kalapos nő és a szmokingos férfi. És, nem bánom, jöhetnek a spanyolok is, pedig majdnem megőrültem, annyit csörgette az egyik nő a karkötőit A Rajna kincse alatt, de a végén csak fölpattant és kiabált, és akkor szabad. Ha örül neki. 

Ne menj el. Ahogy más a fényképeket nézi az ünnep után, én most szépen nekiülök a Karajan-féle Ringnek, idén épp ötven éves a felvétel, és mintha eleve másodiknak szánták volna, úgy értem, az örökranglistán már a megjelenéskor is azt mondták, hogy na, azért nem annyira jó, mint a Solti-változat. Nem mintha nem volna mindegy, csak mégis, de mégis nyúlik a nap kicsit, nyúlik az éjszaka, amíg itt van Wagner. Ki hitte volna, hogy őt is meg lehet szeretni?