Nyakig a Rajnában

Biztosan megharcolt Herbert von Karajan azért a rossz hírért, amelynek ma örvendhet (Schiff András szerint a legtúlértékeltebb karmester a történelemben), de még egy ilyen karmester sem mindig tudja igazolni szörnymagát. Vegyük példának a Ring-ciklusát, az ötvenéves felvételt (igazából csak A walkür jelent meg ötven éve, ami azért is különös, mert akkor a jelek szerint nem sorrendben jelentették meg a tetralógia részeit), amely rögtön belekeveredett a lemezőrülteknél megszokott összehasonlítási mániába. Látszólag fogyasztóbarát megoldás, egy háztartásba egy Ringet, és akkor az legyen a lehető legjobb, de ha összehasonlítanak, akkor nyilván az ember tudni akarja, miről is beszélnek, máris ott vagyunk az egy háztartásba két Ringet eszménél, és ez még csak a kezdet. 

A kézenfekvő összehasonlítás Solti Ring-ciklusa, őrületes stúdiófelvétel a legnagyobb sztárokkal, készült a folyamatról filmfelvétel is, az ember csak bámul, mit össze nem dolgozik a stáb. Akkoriban még viszonylag újnak számított a sztereó és a térhatás, és a Ring esetében feltett szándék volt, hogy kiváltják az operai élményt, aki ezt megveszi, annak nem kell laposra ülnie a fenekét és nem kell a szomszéd álomba forduló szuszogását hallgatnia. Csak becsukja a szemét, és ott van. Nem is a legjobb helyen, hanem egyenesen a színpadon. 

Mára ez az eszme lett a felvétel legnagyobb ellensége, megpróbáltak rádiójátékot készíteni Wagnerből, a mikrofonosok a lelküket kiszaladgálták, ahogy az énekeseket arrébb állították akár egy jeleneten belül is, és mindenféle zajokat kevergéltek a zenéhez, mondjuk, A Rajna kincse esetében csörög a fém, ahogy az óriások pakolják a Freiát eltakaró aranyat. A baj, persze, nem ez, meg lehetne szokni az ilyesmit, de Solti gondolkodásának árnyalatlanságát és szívtelenségét nem. Tudom, mi is saját korunk gyermekei vagyunk, és ma a történet gonoszait is megpróbáljuk szeretni vagy legalább megérteni. Csakhogy Karajan ebben a kérdésben már 1967-ben is így gondolkodott, Soltival ellentétben nem tudta elfogadni, hogy vannak jók és rosszak, neki a rosszak is valóságos vagy körbejárható teremtmények voltak. Ahogy Martti Talvela vágyódik Freia után, azt a legtenorabb hősszerelmes sem tudja produkálni, közben érezni az egész helyzet reménytelenségét, Talvela hangjának túlzott súlyát, melák barom vagy, nem fog egy istennő szeretni. 

Aztán, persze, lehet kifogásolni, hogy mi egy Fischer-Dieskau hanganyag George Londonhoz képest, csak hát megint ugyanaz: London csak egy istent tud elénekelni, Fischer-Dieskau egy fiatal istent is, aki idegesen tekintget maga köré, hol van már Loge, hogy valami szalmaszálat nyújtson. 

Mondhatnám tovább és tovább. Mondom inkább a tanulságot: amíg nem vagyunk istenek, addig Karajan szól hozzánk és ő szól rólunk. Hogy ez hogyan egyeztethető össze az ő istenülésével és a később homlokáról lecsókolt halhatatlanságával, azt nem értem én sem.