Csontig, velőig fekete

Lehet, hogy minimalista a hozzáállás, de már annak is lehetett örülni a margitszigeti Porgy és Besst hallgatva, hogy ez tényleg az. Az opera, operai történettel, operahangú szereplőkkel, szimfonikus zenekarral. Nem keresztmetszet, nem csak a slágerek, nincsenek szerepösszevonások. És lehet közben rajongani Gershwinért, vagy ahogy a jelenlegi bekarikázott R betűvel kiegészített szerzőnév mondja: a Gershwinekért. Tényleg két zseni, Ira a szövegeivel (bár ő nem itt és nem most a legcsodálatosabb), és George, aki viszont mindig és mindenhol csodálatos. Csak itt épp másért, nem csupán a dallamok bőségéért és szépségéért, hanem mert fölfedezte magában az operai igényt, észrevette a történetben, hogy ez most más, súlyosabb, tartósabb és meghatóbb, mint a musicalek. Hová lettek időközben a musicalek? Ki tervezi, hogy bemutasson legalább egyet közülük Magyarországon? A dalok maradtak, szinte rendületlenül, és a Porgy és Bess maradt. A frakk és a szmoking a halhatatlanság felé vezető út, ha színpadi zeneművet akar írni valaki.   

Tudjuk, hogy az örökösök csak Gershwin kívánságát teljesítik, amikor ragaszkodnak az afro-amerikai szereposztáshoz, bár az ember megnézne néha egy ilyen castingot is: hogyan döntik el  ki mennyire színes? Gershwin pedig egyszerre gondoskodott az operaéneklés színesedéséről és a saját operája ritmikai feszültségéről. Hogy ez mekkora áldozat volt egy klasszikus tehetséggel és igényekkel, vágyakkal megáldott zeneszerzőtől, arra sokszor nem is gondolunk. A Porgy és Besst 1935-ben mutatták be, Marian Anderson, az első afro-amerikai főszereplő a Metropolitanben csak 1955-ben énekelte el Ulricát. Minden oka megvolt Gershwinnek, hogy azt érezze, a saját operája sikerét gáncsolja az elveivel, akár zeneiek, akár emberiek ezek az elvek.

Változnak az idők, de nem olyan gyorsan, hogy esélyünk lenne egy új, pesti, önerejű Porgy bemutatóra. Szóval nem is annyira minimalista az elvárás, hogy legalább ilyenkor valami hasonlót kapjunk.