Mekkorát szaladtam! És minden lépéssel, egy szép darab hasad le méltóságom páncéljából, de ha az ember elkezdi, akkor már mindegy, akkor már szalad. Pécs, Király utca. Ötven méterre egy sötétkék öltönyös férfi halad. Harmincöt fok van, és ő nem enged a zakóból. Fehér haj, fehér szakáll, öreg király. Billegő járás, elegáns, de kényelmes cipő. Nem lehet más ebben a rövidnadrágra vetkőzött városban, csak Domingo. Én meg utána, nyakamban a fényképezőgéppel, és csak akkor volna szabad így futnom utána, ha ez volna a foglalkozásom, fényképekkel kereskednék. De nem, a régi rajongó ébredt föl, aki harminc éve ott éjszakázott az Erkel Színház előtt, hogy reggel jegyet vegyen az Aidára. Erőltetett menetben, még a téren, a színház előtt be is értem az énekest és kíséretét, pirulva rájuk emeltem a gépet, és ez sikerült. Kép az emberről  aki mögött ott sétál Plácido Domingo. 

Aki nem próbálta, nem is tudja, mennyire jó dolog rajongani valakiért. Olyan valakiért, aki lehet öreg vagy nem öreg, fáradt vagy kipihent, beteg vagy friss hangú, de soha, tényleg soha nem okozott csalódást.