Talán két hete mutatták Kácsor Zsolt írását a Népszavában, hogy hát azért ez mégis csak mennyire jó. Erről volna szó: http://nepszava.hu/cikk/1132262-egyszeru-tortenet-a-halalrol
Mindenki láthatja, hogy tényleg jó. De itt vacakol bent két hete a kérdés: és vajon miért. Az ember a jó írásokat (pláne újságcikkeket) is megszokja, együtt tud élni velük. Akkor Esterházy miatt, gondolom, a Kácsor Zsolt Lili lányának írt levél miatt, pár sor csak, míg a gyermek az anyaméhben volt. Ez a csoda, amikor sikerül összehozni vagy ennyire közel hozni egymáshoz életet és halált, a meg nem születetthez beszél (ír) a meg nem halt. Leveleznek a nemlétezés két oldalán. Egyszer lefényképeztem a frissen világra jött unokahúgomat a nagymamám barátnőjének ölében, mert akármilyen is a kép, az biztos, hogy ritkaság, ha egy fotón ketten vannak, és a korkülönbség közöttük száz év. De igazán.
Vagy az a megrázó, amit Esterházy ír a tíz-húsz év múlváról, hogy ő már nagyon öreg ember lesz. Nem beszélek a húszról, hol van az a tíz?
Két hetes az írás, volt idő gondolkodni rajta, így most éppen azt hiszem, az veri szíven az embert, hogy: kezedet csókolja. Ettől az egész olyan jávorbajuszos, gavalléroskodó. Egyfelől. Másfelől meg nagyon is egyszerű és természetes, ott van az a kicsi gyerek, mi mást lehet vele csinálnia egy nagy felnőttállatnak, hogy szeressük is, és kárt ne tegyünk benne, mint puszilgatni a kezét.
Nem akarom az egészet túlbeszélni, csak ahogy közeledik az évforduló, arra a másik kézre gondolok, a kézcsókoló praclijára, ami ma már talán csak csont meg bőr, emlékkéz, kézemlékmű. Csókolom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.