Nem vagyunk állatok

Nem látszik rajta, de jó ötlet, hogy egymás mellett állítják ki Robert Capa és Elliott Erwitt képeit a Capa Központban. Logikus lépés egyébként, Erwitt Capa támogatottja, ő hívta a Magnumhoz, ismerték egymást, mondhatni élő láncszem köztünk és Capa között. És, persze, sztárfotós, klasszak ezek a gyorsan elkapott, vidám képek, mosolyog az ember a jól észrevett ritmusokon, rímeken, a világban megtalált útjelző nyilakon, és a sok kutyán. Mindkettejükben van egy kis hajlam a szélhámoskodásra, vagy csak nem értem, hogy Erwitt Pradóban készült képén, amelyen a sok férfi a meztelen Mayát bámulja, miért áll egy alacsony a magas mögött. A fotósnak jó, de az alacsony így aligha láthat bármit is a képből.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy meg lehet érezni, mennyi mindenre alkalmas a fényképezés. Van ez a kedves hülyéskedés, aztán belép az ember a Capa-képek közé, és rögtön valami másról van szó. Halottakról és élőkről, egy német orvlövésznek kiosztott pofonról. A pofon oka egy szomszédos képen látható: agyonlőtt amerikai katona fekszik a ragacsos vérében az erkélyen. 1945 április közepe van, nincs értelme gyilkolni egymást, ma is érezni a tehetetlen haragot, és hogy mennyire fájnak ezek az elesettek, akik már majdnem túlélték a világháborút.  

Aztán a túlélők, két leborotvált fejű asszony, akik mennek a gúnyos, rajtuk nevető tömegben. Anya és lánya, a lánynak német katonától született gyereke. A jelenethez is megváltozik a viszonyunk ennyi év után, már nem tudunk teljes szívvel a hazafiakkal lenni, mert hát ez is  rossz időzítésről szól, tíz évvel később nem lett volna mit fényképezni egy francia anyán, ha német a közös gyerek apja. Nincs más dolgunk, mint kihűlni és megérteni mindenkit. 

De lehet is. Nem emberszörnyetegek veszik körül a két megkopasztott nőt, nem torzak a vigyorok, nem ijesztőek az arcok, mint egy középkori festményen a Jézust gúnyolóké. Lehet, hogy örök a gonoszság, de örökké változik is, nem fogjuk megunni.