Állati emlék

Napi hír, hogy Epheszoszban egy szép, termetes, nyugodt vérmérsékletű ebecske besétált a koncertpódiumra, amíg a Bécsi Kamarazenekar Mendelssohn Olasz szimfóniáját játszotta, leült a koncertmester mellé. Fellépett vagy zenét hallgatott, ezt nehéz megmondani. A közönség mindenesetre fellépésként értékelte, nevette és megtapsolta a produkciót, a kutya egy szép nagyot ásított mindenki helyett, és itt, sajnos véget is ér a felvétel. 

Persze, az embernek eszébe jutnak a klasszikus állatos malőrök a zenében, amire a legtöbb lehetőséget az Aida bevonulási jelenete adja, a lelkes rendezők elefántokat és lovakat akarnak, aztán az előbbi belepisil a súgólyukba, az utóbbi telekakálja a színpadot, majd megérkeznek az etióp foglyok, és orrukat fintorítva próbálnak kegyelemért könyörögni. A valaha oly emlékezetes Giuseppe Raffa rendezte népstadionbeli blamázs egyik szép pillanata volt, amikor az állatok után berohant néhány egyiptomi köztisztasági ember, csíkos fejfedőben, szoknyában, félmeztelenül, de seprűvel meg lapáttal, és gyors tisztogatást rendeztek. Mint tudjuk, a bemutató alatt már eddig a pillanatig nem sikerült eljutni, a közönség a hangerősítés szörnyűségessége miatt fütyülve tiltakozott.

A legkedvesebb állatos emlékem azonban majdnem ugyanaz, ami Epheszoszban volt, csak mégis zárt helyen történt, az Erkel Színházban, amíg Eugen Jochum vezényelte Schubert Nagy C-dúr szimfóniáját. Egy macska settenkedett be az oldalbejárón, lassan és ijedten lépkedett a karmesteri pulpitus felé, majd megállt, körülnézett, és, mint aki tudja, hogy tilosba lépett, megfordult és kiszaladt. Nyílt színi taps nem volt, de az előadás erről a pillanatról szólt, erről beszélt utána mindenki. Azóta sem értem. Ha ennyire nagy hatással van ránk egy kóbor macska, akkor miért nem az állatkertbe járunk hangversenyek helyett?