Mint valami beteges beszélő, szívesen elmesélném, hogyan nem mentem le Vácra, hogy meghallgassam Nicholas McGegant, ahogy a Messiást vezényli a Nagyboldogasszony székesegyházban, de nem mondhatnám, hogy nagyon érdekes a történet. Ránéztem a jegyárakra, ránéztem a benzintank telítettségét jelző mutatóra, és inkább megkerestem a számítógépen, hogyan lehet hallgatni a Bartók Rádiót. Persze, a rádiót soha nem hallgatja az ember olyan odafigyeléssel, amilyet a mű és az előadó érdemel, de arra pont elég, hogy elkezdjen az ember bosszankodni: hogyhogy nem szerepel többet Pesten is ez a karmester, aki valaha visszatérő vendég volt, aki a Hungaroton aranykorát jelentette, a lemezei itt vannak a polcomon, és még most is sok örömöm van bennük.  És most is annyira jó, érezni az autenticitást a művészetében, nem egyszerűen megpróbálja kitalálni, hogyan is kellene szólnia az oratóriumnak, de mögötte vagy benne van az angol kórushagyomány, ezt a hagyományt tovább is tudja adni a mi Purcell kórusunknak. Nem kell tőle megijedni, ez nem jelent valami múltba zártságot, hiszen McGegan végeredményben egészen más Messiást vezényelt, mint a régi zenélés más nagyságai, Christopher Hogwood, Trevor Pinnock vagy Paul McCreesh. A nyitánytól fogva azt érzem, hogy Nicholas McGegan valami szelídített változatot keres, nem feszíti a drámaiságot, a keservet és az örömöt sem. Erre mondanánk okosan, hogy ő is megöregedett, de aztán belehallgattam a régi lemezébe, és ott is ezeket a tempókat és ezt a visszafogott drámaiságot választotta. Nyilván így tetszik neki a darab, ezt olvasta ki a partitúrából.

Ez önmagában nem valami nagy fölfedezés, sőt, egyáltalán ne is számítson senki valami nagy megfigyelésre, még múltidézésre se nagyon, fene egye meg, hogy az a kor, illetve, ami jó volt abban a korban, így el tudott múlni, egy váci régi zenei zárókoncert lett belőle, de milyen szépen énekelt a szoprán Nyakas Orsolya, és ha nem is annyira szépen, de milyen ötletesen és bátran szól a kontratenor Bárány Péter. Jó a Purcell Kórus is, és nem azzal a kemény, magyar akcentussal éneklik az angol szöveget: All we like sheep. Olyanok vagyunk, mint a juhok. 

Ostobaság volna azt mondani, hogy ez az egyik kedvenc kórusom a Messiásból, mert a másik kedvenc meg az, amelyikre csukott szemmel rábökök, a Messiás ilyen mű, nincsen benne pihenő vagy lazítás, végig csupa kiemelkedő rész követi egymást. De a szöveg tényleg különös, érezhetően némi negatív felhanggal mondja Ézsaiás próféta a juh hasonlatot, ami önmagában is elég érdekes egy báránybarát kultúrában, amelyben a Messiást az Isten bárányának is mondják. Tudom, most némi nagyvonalúsággal egyenlőségjelet tettem juhok és bárányok közé, de ezen túl is van az egészben valami furcsa. Nem úgy neheztel a juhokra, ahogy elvárnánk tőle. Nálunk azok, akik juhok vagy birkák, mind ugyanazt csinálják, lehajtott fejjel, ellenkezés és gondolkodás nélkül mennek a kolompos után. Ézsaiás juhai viszont mind összevissza kóvályognak, mindenki a maga útját járja. Ahelyett, hogy... - ezt már nem mondja a próféta, úgyhogy ez is egy tanulsága a tegnapi koncertnek: nehéz a prófétáknak megfelelni.