Még csak az elején járok, hol másutt, 19 CD, több mint 21 óra zene, bár így is érdemes volna kipróbálni, elkezdeni hajnalban és abbahagyni éjfélkor, de egyelőre az auditív részegség helyett maradok a hagyományos zeneélvezetnél. Karl Böhm korai felvételei, ez a legtöbbünk számára új dolog, Böhmre szeretünk úgy gondolni, mint aki mindig is öreg volt, mintha a felvételei sora az EMI-nál megjelent klasszikus levegőjű és szépségű Cosi fan tuttéval kezdődött volna, 1962-ben. 

Ez az album ott zárul, és nyilván van, akinek az a tanulság, hogy tényleg az öreg Böhm az igazán érdekes, ifjan egy karmester csak a sok közül (és a sok között ott van Furtwangler, Karajan, Toscanini, Klemperer, Bruno Walter stb.). Az öreg Böhm viszont a stílus magányos harcosa, az aranykorra visszamerengő nagyság, akinek még nagyon is használható elvei vannak egy Mozart-opera tempóiról, úgy kell játszani, hogy kényelmesen mondható legyen a szöveg, és első kézből vannak információi Richard Strauss szimfonikus költeményeiről is, hiszen maga a szerző veregette meg a vállát, ha elégedett volt vele.

Attól, hogy leginkább csak az öreg Böhmöt hallgatjuk, könnyebb megfeledkeznünk az életút nem éppen rokonszenves szakaszáról. Arról, amit most az orrunk alá tesznek, amikor a drezdai Staatskapellével készített közös felvételeket hallgatjuk. Hogy is került ő Drezdába? Nem is a hogyan, de a mikor számít. Fritz Busch volt a zeneigazgató, aki szinte azonnal lemondott, amikor Hitler kancellárrá lett. Nem kényszerűségből (már ha a lelkiismeretet nem tekintjük kényszernek), hanem mert volt annyi esze, hogy lássa, miről van szó, és nem játszotta el azt, amit a legtöbben eljátszanánk, hogy várjuk meg, mi lesz belőle, nem eszik olyan forrón a kását. Mondjuk a zenebarát nácik is ordibáltak a Rigoletto előtt, de nem véletlenül. Busch el, Böhm a helyén, és elkezdődnek a lemezfelvételek, az EMI német leányvállalatánál (ha jól mondom), az Electrolánál. Ma Böhm emléke még mindig eleven, Fritz Busch zenetörténeti adalék, aki tájékozott, az még tudja, hogy ő vezényelte lemezre az első teljes Don Giovannit, Pataky Kálmánnal Don Ottavio szerepében. Nem vagyunk éppenséggel igazságos utókor. 

Talán mindegy is. Ma, amikor minden második napon elmondják (legalábbis idényben), hogy nincs bal- és jobboldali magas C vagy szerelmes vers, lehetséges, hogy nincs más dolgunk, mint erre mind nem és nem gondolni. Akkor azért meglehetősen fantasztikus az album, hallja az ember a sustorgást, amit a régi lemezek magas fordulatszáma okoz, de tökéletesen élvezhetőek a felvételek, tiszták és jól szólnak, egyedül a Szöktetés nyitányában érezni, hogy mintha lábasokon és fedőkön közreműködnének az ütőhangszeresek. De rögtön az első mű Mozart A-dúr hegedűversenye Jan Dahmen szólójával. A holland hegedűs egyszerűen nem veszi el a vonót a húrokról, végtelenségig hullámzik a dallam, az embernek légszomja lesz, ahogy hallgatja, de az egészben mégis van valami kellemesen feszülő, bűnös kéj. Kis éji zene meg a 9. szimfónia, a Wagner-műveknél még nem tartok, de addigra már a háborúnak is vége lett, Böhm túl volt a kétéves szilenciumán, ne büntessük tovább. És főleg magunkat ne.