Ma nyolcvanéves Vladimir Ashkenazy, és most valahogy, az ünnepi alkalomra jelenik meg a legújabb lemeze is, Bach Francia szvitek. Nagy kitolás az elfogulatlan kritikával, mert ki az a vagány, aki ilyen szép, kerekévszámos ünnepet el akarna rontani őszinte szavaival. Nyilván úgy van vele mindenki, hogy ha el akarja mondani még ezt is, akkor mondja. Mondja, ha nem is érteni, mert ami engem illet, én már a Das wohltemperierte Klavier lemez óta nem nagyon tudom, mi miért történik. Úgy értem, Ashkenazy szinte végig, elképesztő hosszúságú lemezkarrierje során (ötvennegyedik éve a Decca művésze) teljes sorozatokat készített, összes Chopin, összes Rachmaninov (kétszer a zongoraversenyek), összes Beethoven, a zongoraversenyek háromszor, harmadszorra ő maga vezényelt. Mintha nem a műveket szeretné megmutatni, hanem a művek által a szerzőket. Ha így nézzük, akkor persze logikus ez az azért sem hagyom abba, hiszen saját magának is része az ifjúi hév, az érett pillanatok és a hanyatlás is. Ha valakit esetleg Bach érdekelne, és nem Ashkenazy, van ezer lehetősége, hogy megtalálja a neki valót. És az is igaz, hogy most csalok, nincs Bach az előadója nélkül, a zene már csak ilyen.

Miközben játszom a  kemény fiút, igazából abban reménykedem, hogy soha, de soha nem fogja azt mondani a kiadó Ashkenazynak, hogy bocs, de erre most nincs igény, nincs vevő. Nem csak a régi dolgok miatt, bár azt sem szívesen feledném. Sem a lassú Mozart-tételeket, sem az Emperor középső tételének visszafogottságát. A Kreutzer-szonátát Perlmannal. Vagy az Egy kiállítás képeinek saját változatát, az Ashkenazy-hangszerelést, ami sokkal jobb a Ravel változatnál, egyszerűen azért, mert Ashkenazy jobban érti Muszorgszkij képeit, de nyilván reménytelen harcba szállni Ravel ellen. 

Nem felejtem, amikor először láttam, Pesten. Illetve, már el is felejtettem, nem emlékszem, mi volt a műsor, mit vezényelt az operaházi koncerten, csak utána az állófogadásra, ahogy valakivel beszélgetett, kezében kistányér és villa. A beszélgető társa elejtette a saját villáját, Ashkenazy mozdult volna érte, de a villatulajdonos is tett egy lehajlási kísérletet, ettől mindketten megálltak, aztán, mint a burleszkfilmekben, egyszerre hajoltak le mégis, és jól összeütötték a fejüket. Nevettek, és nevetett körülöttük mindenki, aki látta. Szóval ez is ő. Kedvesség meg normálisság. Kevesen vannak, éljenek soká.