Dühből olvasni. Az is jó, mert ihletet ad. Nekem egy levél adta az ihletet, amelyben azt mondták, gondolom, nem olvastad. És, persze, jól gondolta a levél írója, tényleg nem olvastam a Színek és éveket, mert mintha nagy betűkkel volna ráírva, hogy kötelező. A legnagyobb magyar írónő, mondják Kaffka Margitra, de azért nem akarok senkit elolvasni, mert nő. A legnagyobb, azt meg úgysem hiszi az ember, azóta változott a világ, jöttek, hogy elfoglalják a helyét, és odategyék ezt a Kaffkaff Margitságosságot, ahol lennie kell, elsőnek a sorban, szemét meresztgető szépasszonynak, akinek a lelke nyilván nagyon bonyolult. 

A mondatai is nagyon bonyolultak, havonta elolvasom a Márvány utcai táblán, hogy "Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre", mégsem értem, hogy mit is akar mondani. Nyilván érvényes rá Karinthy: Ó, Charles, jó volna veled differenciálódni a poutriban.

Karinthy is tudott tévedni, József Attilát sem találta el, és most úgy tűnik Kaffka Margitot sem, mert a Színek és évek mégiscsak jó regény. Nagyon jó. Annál is jobb. Pedig, "lélektani", amit az ember úgy ért, hogy semmi sem történik benne, csak sokat szeretnének benne differenciálódni, de történik. Történik egy élet benne, több élet is, nagyon valóságos, nagyon kemény, annyira reménytelen, mint Móricz, mégis sokkal több benne a szeretet a puffadt, lilás-kék erek iránt, és nem nagyon megjátszós a nyelvezete.

Most csak azt nem tudom, hogy folytassam-e kaffkai tanulmányaimat, vagy örüljek, hogy épp jó a viszonyunk, és van mit félteni, van kiből kiábrándulni.