Az egy jó tanulság, hogy jóságos ég, mennyire nehéz zongorázni? Vagy a nagy művészeknek épp ezt a nehézséget kellene finoman leplezni, másnak talán nehéz, de én csak ideülök, és járnak az ujjaim, addig-addig járnak, amíg ki nem nyílik az ég, és be nem tekintünk, a lajtorján föl-le kóricáló angyalokat látva? 

Csak befordultam Ashkenazy utcájába, a Francia szviteket hallgatni, és közben arra gondolni, hogy írhatna már valaki egy mai francia szvitet, tánctételek sorát zongorára. Hanem amíg nincs szamár, a ló is jó lesz, még Ashkenazyval is, aki tényleg a nyolcvanéves (akkor nyilván még csak hetvenkilenc) kezeivel játssza Bachot. Van egy elmélet, hogy az ideális zongoristakéz nem feltétlenül nagy vagy kicsi, vaskos vagy finom, csak az a lényeg, hogy az ujjak hossza közel legyen egymáshoz. A fényképen látszik  hogy Ashkenazy esetében ez stimmel. Bocsánat, ez csak kitérő, a szvitekről szerettem volna beszélni, hallgatom őket, és egy idő után rá lehet jönni, hogy mi ebben a szép. Pont az esetlegessége, hogy egyrészt mégis benne van néhány évtized Bach-játéka, másrészt nincs benne ez a most én szólok, és megmondom, hogyan kell ezt csinálni. Nem így kell csinálni, legalábbis akkor nem, ha úgy gondolunk a hanglemezre, ahogy évtizedeken át: a művész legjobb pillanatait és a művel kapcsolatos legjobb gondolatait örökítik meg és adják tovább. Kizökken az ember, amikor billen a tempó, közben meg miért is ne billenhetne, kinek van közvetlen kapcsolata Bachhoz? Nem azt akarom sejtetni, hogy Ashkenazy direkt engedné el az egyenletességet vagy a precizitást, de nem kapkod utána, pedig nyilván ő is hallja, hogy na, most ez valahogy más. Legyen más, rezzenjen föl a hallgató, riadjon meg egy másodpercre, aztán aludjon tovább, elég, ha a zongorista ébren van. Vagy itt van ez a nyugtalanító menüett az első szvitből, mint amikor valaki egy hőgutás, nyári délutánon próbálna meg tisztán látni, de közben a feje sem áll már egyenesen a helyén, a szeme sem fókuszál, az egészben van valami mákonyos. A végére érve elölről kell kezdeni, ismétlések és ismétlések, ne menjünk tovább, hátha megáll az idő velünk. Közben meg a hangzás is darabolja a tételt, ott lent búg a zongora, de ahogy följebb megy, már egészen más hangon folytatja, nazálisabban. Lehet tiltakozni, hogy ez Bach, napvilágos szellem és szilárd hit. Lehet elfogadni, hogy ez most a ma, a napvilág UV-sugarakat jelent, és a legszilárdabb hívők ma a labdarúgók, akik gól után az égre néznek és fölfelé mutogatnak.