Gazsó, a hasonló

Szentendrén nézem A vőleglényt, és valahogy nem tudok túllépni azon, hogy Gazsó György már megint ugyanazt a figurát hozza. A nagyzolót, nyámnyilát, züllött pocakost. Ugyanazon a hangon, ugyanazokkal az eszközökkel. Kezdek kíváncsi lenni rá, hogy ha valami merész rendező Hamletként szeretné őt látni, vajon azt is ugyanígy próbálná megtestesíteni? 

Nem akarok nagyon személyes vagy személyeskedő lenni, inkább az egész probléma foglalkoztat. Remélem, nem vagyok valami álmodozó szemű, szépséges lelkecske, amikor azt képzelem, hogy azért lesz valaki színész, mert nem elég neki az az egy élet. Szeretné kipróbálni magát hódítóként és szenvedőként, szerelmesként és szeretettként, férfinak, fiúnak, lánynak, Antoniusnak és Julius Caesarnak, ha lehet Kleopátrának is, szeretne hatvan évből hatezret csinálni. Lehet, hogy nem  saját hatezret, mert soha nem mondhatja azt, ami eszébe jut, ha nem akarja a többieket a rögtönzéseivel megkínozni, de mégis sokat élni, sokat próbálni, esténként meghalni és föltámadni. Közben meg vannak ezek a biztonsági antivirtuóz színészek, akiknek mindegy, mit kell mondani, ők ugyanúgy mondják. Azt már végképp nem tudom, hogy ez a színpadi, begyakorolt személyiségük azonos-e a valóságossal, hogy a sok száz élet helyett ők inkább úgy döntenek, hogy egyet sem élnek le, hanem elmondják és hazamennek, ott is elmondják, és visszamennek a színházba. Ez már tényleg legyen az ő gondjuk.

Egyébként az is lehet, hogy nem tehetnek semmiről, ők szívesen lennének ezerarcúak, de a kutya sem kíváncsi rájuk. Annyira automatikusan hozzák a mindig és mindenhol bevált figurát, hogy a nézőnek nem jut eszébe mást várni tőlük. A rendezőnek sem jut eszébe. Van egy züllött, de amúgy kedvesforma nyimnyám, jöjjön Gazsó. Ő meg jön, és nem akar csalódást okozni, hát pattogósan és mégis erélytelenül fölmondja a szövegét. Megjegyeztek. Megszerettek. Ezért lettem színész, és tojok a hatezer évre.