Viszonylag ritka kép: Bernstein szakállal. Annyira ritka, hogy ebből meg is lehet állapítani a felvétel idejét. 1976. Egy szép, nagy életközepi válság után, mikor elhagyta a feleségét egy férfi miatt. Átmenetileg megnövesztette a szakállát, de a környezet addig tiltakozott, amíg be nem látta, hogy igazuk van, és visszatért a borotválkozáshoz. Így is maradt egy szakállas tévéfelvétel, a Fantasztikus szimfóniát vezényli rajta. 

Nem is erről akartam beszélni, hanem hogy mennyire nem lehetett a Bernstein-karriert előre látni. Mert, persze, mindenki elmondta, hogy zeneszerző-tanár-karmester, de körülbelül mindenki úgy gondolta, hogy egyműves zeneszerző, a West Side Story tényleg maradandó, minden más kompozíciójához azonban csak azt lehet mondani: könnyű sikeres zeneszerzőnek lenni, ha az ember maga vezényli a műveit, a világ legjobb zenekarai élén. Ha ekkora előnnyel indulhatott volna Aaron Copland vagy William Shumann, Bernstein nem volna sehol. Ezt egyébként többé-kevésbé Copland is így gondolta, mármint hogy fölösleges Bernsteinnek komponálni, amikor egyébként annyira elismert előadó. Nem kifejezetten kedves megjegyzés, ha hozzávesszük, hogy Copland szimfóniáit milyen hősies odaadással vezényelte el ez az elismert előadó, de hát oldják meg egymás közt a túlvilágon. Mert voltaképpen csak ezt akartam mondani: huszonöt éve már nem segíti a karmester Bernstein a komponista Bernsteint. És most nem számítom a West Side Storyt és a Candide-ot, mert mondjuk, hogy azok valóban popzenék. Nyilván ehhez is volna Bernsteinnek hozzáfűznivalója,  nem véletlenül vezényelte el mindkét darabot élete vége felé operaénekesekkel. Mintha maga is rájött volna, hogy ha az operának szánt operáival kudarcot vallott, akkor lehet, hogy az volt a rossz irány, és a nem operának szánt művekből kell operát varázsolni. Majdnem ugyanez érvényes a szimfóniákra: legfeljebb tételeket tud az ember végighallgatni belőlük, az egész vagy híg vagy okoskodó, szertartásos, nehézkes. De ott a Divertimento, a Chichester Psalms, a West Side Story szimfonikus táncai, a Szerenád, a nyitányok. Lehet, hogy ez kvázi-pop, de a 20. század második felének szimfonikus zeneszerzői között nincs még egy, akinek ennyit játszanák a műveit, vagy akinek a műveiért ennyire lelkesedne a közönség. Huszonöt évvel a halála után az értők jóslatainak és véleményének megfelelve már rég feledésbe kellett volna merülnie az életműnek. De nem hagyja magát.