A falra ment

Egy elcsípett asztali beszélgetésben megint csak azon elmélkedett egy egyiptomi és egy angol pár, mekkora csoda Budapesten a Parlament épülete. Hogy soha nem láttak még hasonlót, milyen gyönyörűen uralja a teret és a másik oldalról a Duna-partot, tényleg egy szenzáció. Eszembe jut, hogy azért ez nem új dolog, amikor a Queen itt járt, 1986-ban Freddie Mercury is az Országházat bámulta meg, föl is ajánlotta, hogy megveszi. Akkor kellett volna intézkedni. 

Nem, persze, hogy nem erről van szó, Freddie-vel is lehetne vitatkozni esztétikai kérdéseken, és hogy vajon tényleg rocksztár-kellék lehet-e a sárga melegítőnadrág, mégis sokszor eszembe jut, hogy ha véletlenül kulturális újságíró lettem volna a 19. század legvégén, naponta kaptam volna epeömlést és agyérgörcsöt a mind nagyobb épület miatt, hogy ez mégis hihetetlen, kinek jutott eszébe ezt választani. Mekkora épülethalom, száz év múlva innét viszik majd a városiak a mészkövet az otthoni nagyjavításokhoz. Ha van valami összeegyeztethetetlen, akkor az a barokk és a gótika, erről okítanak mindenkit az iskolában, ezen szörnyülködünk, valahányszor barokkosított templomokat látunk, és most megkapjuk egyben, Steindl Imre bécsi ízlésének köszönhetően, csipkés kő és kupola. 

Száz év se kellett hozzá, hogy ez legyen a város legjellemzőbb épülete, amiről teli szájú vendégek egyeztetnek és  lelkes lendülettel bólogatnak egymás szavára. Lehet rá azt is mondani, hogy azért, mert az épületek egyik  fontos eleme a megszokhatóság, de az Országháznál pont nem szempont, és akik lelkesednek érte, azok nem megszokták, hanem rögtön elsőre tetszik nekik. Itt valaki vagy valakik a jövőbe láttak, tudták, hogy jó ez úgy és ott, ahol van, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Országház. 

Most naponta takarom el a szemem a Vár új tetőit nézve, vagy a Nemzeti Színház vidékén, és közben kíváncsi vagyok: fog ez valaha tetszeni az embereknek?