Voltaképpen nem Dohnányi Ernő káros szenvedélyeiről szeretnék megemlékezni, láthatóan nem sokat ártottak neki, hiszen 83 évet élt, és a 83-ból meglehetősen sok volt az átlagosnál viharosabb és idegtépőbb. Tulajdonképpen minden vágyam szeretni Dohnányi műveit, mert annyira rokonszenves a személyisége, a lazasága, a tehetsége, vagy ahogyan ezt a tehetséget használni tudta. Viszont mintha éppen ez volna az akadálya a Dohnányi-kultusznak, mintha éppen ő nem csinált volna elég nagy ügyet magából, mintha mindig előbb hagyta volna abba a komponálást, mint ahogy elérte volna a befejezettséget, a véglegességet. Ezért aztán többnyire kicsit kényelmetlen a műveit hallgatni, nem az a szint, ahol Bartók vagy Kodály ücsörög, és sehogy nem lehet Dohnányit fölébreszteni, mert mindig visszaalszik. 

Nemcsak Bartók árnyéka túl nagy. A tenor című operájában A bűvös vadászt idézik, vicces körülmények között, de így is az jut az ember eszébe, hogy mennyire nincsenek egy súlycsoportban, Weber és Dohnányi. Valóban, azóta sem történt meg, hogy egy jelentős operában Dohnányitól idéztek volna, a közönség örömére vagy derültségére. Ha már itt tartunk, az is érdekes, amikor a zeneszerzők önmaguktól idéznek. Ez, persze, már csak a legfelső szinten történhet meg, hamarjában nem is jut más az eszembe, csak Mozart és Wagner. Az előbbi a Don Giovanniban játszatja el fúvósokon Figaro áriáját a vacsorajelenetben, az utóbbi a Mesterdalnokokban idézi föl a Trisztánt. Elég jellemző a kontextus is, Mozartnál Leporello legyint, hogy jaj, ezt már túlságosan is ismerem, utóbbinál Hans Sachs töröl ki egy meghatott könnycseppet a szeme sarkából, hogy nem akar ő a fiatalok mellett Marke király lenni.  

Megint az örök tanulság: Wagner is biztosan nagyon nagy ember, de ha egy hamburgert lehetne valamelyikkel benyomni, akkor mégis inkább Mozartot választanám. Legfeljebb leenné magát.