Gázi Huszrev

Az egyik kellemes hozadéka volt a vizes megnyitónak, hogy eszembe jutott Gázi Huszrev bég. Önmagában, persze, nem volna kellemes, a bég régi ellenségünk, tízezer lovassal vett részt a mohácsi csatában, de fölidézte a szarajevói szép napokat. Az ember elvarázsolva járt egy idegen világban, ami mégsem volt idegen, ezt ők is tudták, és ki van jelölve az utcán egy pont: ha balra nézel, európai város, üzletek, reklámok, ha jobbra, akkor a mesés kelet, mecset, torony, kupola. Jó, jó, ebben is benne van a bírálat, mi vagyunk a pogányok, a pénz- és áruimádatunkkal. 

Mindenesetre Szarajevóban az ember jobban látja önmagát is. Hogyan erőlködik egy kis nép önmaga jelentőségéért. Lemosolyogjuk őket, kedvesen és bölcsen, nem ti vagytok a jelentősek, hanem a történelem, nem indítottatok el semmit, itt csak megölték a trónörököst, itt csak elindul valami érthetetlen folyamat. Egy szerb fiú meghúzza a ravaszt Boszniában, mire hadat üzen Anglia Németországnak. Ahogy Tolsztoj mondaná: attól, hogy elindul egymillió ember, és valaki az élükre áll, még nem biztos, hogy ő vezeti a tömeget.

De mikor ide értem, még nem ismertem rá magunkra. Viszont, amikor elolvastam a falon Gázi Huszrev bég, a nagy szarajevói építtető életrajzát, egyből otthon éreztem magam. Pedig csak egy fél mondat volt: Gázi, mint minden bosnyák fiú, különösen eszes és tehetséges volt. Ez a mi dumánk szokott lenni a magyarokról, hogy tehetséges nép, az egy főre eső Nobel-díjasok és olimpiai érmesek száma nálunk a legnagyobb (vagy második?). Ha velünk volna tele a világ...

A nagyobb népek valószínűleg tudják, hogy valakinek átlagosnak is kell lennie.